Zord szelek fújnak fagyott jégsípokon halott nótákat. A déli nap erőtlen sugarai még megpróbálják felolvasztani a vizeket, de a kisebb tocsogókat örökösnek tűnő jég börtönzi be.
A nagy folyó hullámai még küzdenek a halálos dermedéssel, de, ha eláll a szél, és sárga udvarában felragyog a hold, könyörtelen fagy csorog a földre.
Hangos pattanással repednek meg a fák az erdőben, s téli jajkiáltásukat cinegék sírása kíséri.

Fenyőrigók járnak csapatban, s kutatják végig a bokrokat, és ahogy felrebbennek, csonttollúak érkeznek a helyükre, hogy háborút és dögvészt hirdessenek.
A ködben libavadászt rejt a réti árok, és a vetés melletti akácsor, s reggelenként hatalmas árnyékú rétisas portyázza végig a határt, sebesültek után kutatva.

Feltámadó szél sepri tisztára a látóhatárt, hogy aztán néhány napsütéses, hideg nap után homályoskodó felhők borítsák be az eget. A tornyosuló felhőóriások alatt sziszegve kúszik az északi szél, s amikor terhétől nyögve megáll, havazni kezd.

Esik a hó, majd vízszintesen folyik, később banálisnak ható nagy pelyhekben szállingózik, s fehér ruhát ölt az erdő és a mező. Mire a nap felkel, már szűzi fehérségben, és halotti csendben várakozik minden.

Az érintetlen palástra írt nyomok folyamatosan tudósítanak a nap történéseiről. Itt egy nyúl keresgélt valamit, ott egy őz csülkei szakadtak mélyen be a hóba. Vörös frakkba öltözött róka portyázta utánuk végig a határt, s az ínség marta üres hasát az elhullottakkal tömi tele. Esténként vágyakozva száll hangja a hóbuckák felett, s társa messziről válaszol neki.

A fagyott éjszakában a Göncől rúdja beakad az erdőszéli nagy nyárfába, míg a kisebbik csillagszekér lassan kerekeire zökken.

Pálfordulására vár a téli táj, s gyertyaszentelő táján árnyékát keresi a medve. Károgva örvénylő varjak fekete serege kutatja végig a határt, s gyászoló tömegük faluról falura jár. Az erdő csendjét szajkó rikoltása zavarja fel, melyre válaszként a csuszka, tavaszt váró hangja kiált.

Valami elindult az Időben. A Tél öregszik, s bár este őrjöngő parancsokat ad ki a részegen duhajkodó szél legényeknek, napközben már nyála csorran.
Nyulak kergetőznek a hófedte mezőkön, s a bakok parázsmód izzó szerelemmel küzdenek a nőstények kegyeiért. Párba állnak a foglyok, tetőzik a rókanász, s a vágyakozás heve velük is elfeledteti a hideget.

A nap még nehezen kel, de délután már megcsorran az eresz. Hangja csöpögésből surrogásra vált, ahogy erőre kap a fény, s a csatornában folydogáló kis csermelyből jóízűt isznak a fészekrakásban megfáradt verebek.

Hangos csiripeléssel csinálnak napnyugtakor zsibvásári hangulatot, s vidám szóval követelik a Tél végét. Szemtelen követelőzéseiknek a kék galamb búgása ad nyomatékot.
Roppanó lépteivel Jégtörő Mátyás igyekszik valahova a kertek alatt. Feje fölött égig ér a pacsirtaszó, karján zöldruhás lányt vezet: - a Tavaszt.