Egy langyos augusztus eleji reggelen szokásos ellenőrző körutamat jártam a vadásztársaság területén, ahol  akkoriban vadőrként dolgoztam.

Tervezgettem az aznapi feladatok beosztását, nézelődtem, bámészkodtam. Séta közben a szemközti búza tarlón kergetőző őz párra figyeltem föl. Néhány pillanatig láttam őket csak, de ez is elég volt, hogy eszembe juttassa a hátizsákom zsebében lapuló sípokat. Július végén elővettem és megtisztítottam mindegyiket és az óta valahogy nem került sor a kipróbálásukra.   Édesapámtól tanultam a hívás fortélyait, de Ő mindig sokkal sikeresebben alkalmazta, mint én. Félre álltam egy bokor mögé és megszólaltattam a suta hívó hangját.

A harmadik sípszó után befutott egy régebbről ismert fiatal hatos bak. Tőlem tíz méterre megállt, feltartott orral szimatolt, majd elsétált.

 Az előző helytől fél kilométerre próbálkoztam újra egy fiatal égeres, bokros réten. Újra a suta vágyakozó hangjával kezdtem a hívást. Az ötödik-hatodik sorozat után szinte kirobbant az égeresből egy bak. Ez sem volt messzebb ötven méternél és rohamvágtában közeledett. Gyors távcsövezés. A vadásztatás alatt napokig hiába keresett öreg legény a jövevény. Megáll. Tisztán látszik még a szempillája is. Jól becsültük. 400 gramm körüli szép hosszú fekete agancs.     Kár hogy nem a megfelelő időpontban találkoztunk! Jövőre már valószínűleg nem lesz ilyen mutatós a fejdísze, hiszen tavaly óta sokat rövidültek az ágai.

Elindul. Szépen komótosan besétál a bokrok közé és eltűnik a szemem elől.

„De gyönyörű vagy!” Most már nem bánom, hogy nem sikerült meglövetnem. Kevés ilyen bakunk van! Jó, ha minél több éven át örökíthet!

Óvatosan osonok el a közelből, nehogy megzavarjam őkelmét.

 A következő hely, ahol a síppal próbálkozom, egy faiskola kerítésén kívül szépen sorba ültetett fiatal nyáras. Itt a suta hangra semmi nem mozdul, ezért negyedórás szünet után a gidahanggal próbálkozom. Sikerül behívnom egy sutát de a lovagjának csak a lábait látom. Észre vesznek és nagy riadozással elugranak. Szidom magam az ügyetlenségemért!

 Éppen azon gondolkozom, hogy hol folytassam, amikor eszembe jut, hogy Gyula barátomnak idén a sorsolás és Diana istenasszonyunk egy selejtbak kilövési lehetőséget juttatott. Itt a jó alkalom! Motorra pattantam és meg sem álltam a birtokukig. Kedves cimborám éppen a kerti munkák javában mélyedt el, amikor odaértem. Elmondtam neki a reggel tapasztaltakat és kértem, hogy jöjjön velem. Mint kiderült asszonyi kérésre se puskát se vadászruhát nem hozott ki magával, nehogy elcsábuljon.

 Hajlamos rá, én már csak tudom!

 Puska van nálam, ruha a közben betüzesedett augusztusi napsütésben egyébként sem hiányzik, Menjünk! Nem kellett sokáig ecsetelnem a kínálkozó lehetőséget.

 Beugrottunk az autójába és irány a beírókönyv. A reggel kipróbált terület másik oldalát jelöltük meg a vadászat helyeként. Csak a könyvnél derült ki, hogy Gyuszi a nagy sietségben a cipőt is otthon hagyta és strandpapucsban jött el.

 Csodás!  Fürdőgatya, strandpapucs és narancssárga póló – Ebből mi lesz!? Mindegy, most már csak menjünk tovább!

 Ilyen „mimikrivel” nem is mertem megkockáztatni a bokor mögé bujkálós figurát. A pólót az autóban hagyva Gyula strandpapucsban és fürdőnadrágban caplatott utánam az úttól mintegy száz méterre lévő lesig. Közben halkan dörmögött az emberi hülyeség határtalanságát és az éles levelű füvek közvetlen felmenőit emlegetve.

 Elhelyezkedtünk a lesen és vártunk tíz percet. Okulva a reggeli tapasztalatokból a suta hívó hangjával kezdtem a hívást. Harmadszor fújtam meg a sípot amikor a tőlünk hatvan–hetven méterre lévő bokorból kivágódott egy őzbak és rohant felénk. Gyors távcsövezés után odasúgtam meglepődött barátomnak: „Ha megáll lőheted !” A puska távcsövén át kíséri a bakot, de az elfelejt megállni.

 Egy lendülettel berohan a magasles alá, és ott kezd el nézelődni. Gyula a palánkon kihajolva próbálja megcélozni, sikertelenül. Kérdően felém fordul.                 

A kezemmel intek, hogy várjon. A bak megunja a dolgot, és ügetve indul vissza, amerről jött. Élesen hasít bele a levegőbe a vészsirám erőteljes hangja. A bak megtorpan és visszanéz. Ekkor dörren a lövés, és a bak összeesik. Boldogan gratulálok a strandra öltözött vadásznak, aki az örömtől nem igazán tud megszólalni.

 Soha többé nem próbáltunk ezt a „gálaruhás” vadászatot, de szinte mindig szóba kerül, ha találkozunk.

 Ezért csodálatos a vadászat ! Néha a legelképesztőbb helyzetekben is lehetünk eredményesek, ha a szerencse is mellénk szegődik.