"....Jani levette a kalapját és maga mellé a földre dobta, aztán újra átölelte a bükkfát.
   Rekedt hangon rámkiáltott: mehet!
   Vállamhoz kaptam a puskát és jó másfél méterre föléje célozva beledurrantottam a bükkbe!
   Abban a pillanatban Janit, mintha villám vágta volna meg, hanyatt esett és mozdulatlan, úgy is maradt a földön.
   Én se eleven, se holt nem voltam!
   A puskámat a putri falának támasztottam és nem tudom, hogyan értem oda hozzá? Letérdeltem melléje és ráztam, mint Krisztus azt a bizonyos vargát!
   Jani! - Janikám! Kiáltoztam artikulátlan hangokon és kigomboltam a mellén a köpenyt.
   Már az is átvillant az agyamon, hátha elállítódott a távcsőben a szálkereszt, vagy ijedtében szívgörcsöt kapott.
   Ütögettem az arcát, meg üvöltöztem: Jani! -Az istenfádat! Nézz már föl, ne hülyéskedj!
   Az arca fölé hajoltam, hogy meglássam, kinyitja-e végre a szemét?
   Egyszer csak lassan, óvatosan kinyitotta elébb az egyik szemét, majd a másikat.
   Réveteg tekintettel, mint aki a másvilágról néz vissza, a szakállas képembe suttogta alig hallhatóan:
   dicsértessék...
Örömömben zokogva borultam a zsivány mellére."

Részlet a "Késői vallomás" című elbeszélésből.