...Vadász vagyok. Akkor is - sőt ! - akkor igazán, ha írok, vagy festek. Vadász vagyok és így nem tudom - nem akarom - a vadat, a vadászatot ember nélkül elképzelni, látni és láttatni, megélni. Sokak számára ez talán érthetetlen, netán visszatetsző. Különösen így lehet, ha azokra a "haragoszöldekre" gondolok, akik világunk megmentését az ember valamiféle eltávolításában, a természetből való kiiktatásában vélik megtalálni. Imádom a "háborítatlan" természetet. A baj csupán az, hogy ilyen valójában pár száz esztendeje egyáltalán nem létezik. Magát (is) csalja meg az, aki, ha a természetet festi, írja, azt hiszi, ez a természetember nélkül igazi, valóság. Az egyik véglet irányába sem "túlmanipulált" természet az "ideálom". Szeretem, mint majd minden ember, az érintetlennek tűnő tájat, amely minden esetben csak viszonylagosan az, rövidebb-hosszabb ideig "békén hagyott", önfejlődésében, mozgásában időlegesen, éppen kevéssé korlátozott, de rá kell döbbennem, hogy csak úgy "imádhatom", ha én, az ember is benne vagyok, kisebb otrombaságaimmal, több együttérzéssel, tapintattal, mértékletes és nem erőszakos aggodalommal.
Ezért írok-festek természetet mindig emberrel, akkor is, ha a "természet koronáját" közelben-távolban sem láttatom. Úgyis jelen van a fahajlásában, a fű és a vizek hullámzásában, a délibáb vibrálásában, a szélben, az áztató esőben, benne van az ózonlyukas verőfényben, a vad riadt elugrásában, a képen-papíron nem látható és hallható, fiókáikat féltő bíbic sikolyában, a verekedő bak, fácánkakas, bika dühében, a klorofilban, a hemoglobinban, a csak a halállal eltűnő képben a szemek retináján...