- Miért nem írsz?! - hallom a kérdést újra meg újra látogatóimtól kényszerű szobafogságomban, melyet bal lábam ínszakadásának köszönhetek. Egyre gyakrabban hallom, de most már valahonnan belülről is.
- Ha írnék is, ugyan miről? - kérdezem magamtól, és a belső hang már adja is a választ:
- Az ifjúkori vadászélményeidről, a természetről, a természet szeretetéről...
- Annyian megírták már a tiéidnél sokkal nagyobb kalandjaikat, Bársony István, Fekete István gyönyörű leírásai után, hogy gondolod?!
- Szentigaz! - Úgy érzem, eldőlt a belső harc, amikor valami újra felizzik.
- Próbáld meg a vadászemlékeiden keresztül Koppánymonostor természeti szépségeit, az erdő-mező, a vizek élővilágát bemutatni...
Hiszen felnő egy generáció, amely ismerheti a jelmondatot: "A Földet nem apáink hagyták ránk, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön." De vajon ismert-e közelebbről az ifjúság ezt a szép természeti környezetet, amely itt körülvesz bennünket?!
Ha vadászemlékeim kapcsán sikerülne Koppánymonostor természeti szépségeit - amelyeknek kora gyermekkorom óta csodálója vagyok - az ifjúsághoz közelebb hoznom, ha a természet iránti rajongásomból csak egy keveset át tudnék adni, talán nem volt hiábavaló, hogy a kezembe tollat fogtam.