Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer vadászt szimpatikusnak, vadásztörténeteket nem visszataszítónak találjak. Rick Bass történeteit érdemes meghallgatni. Bölcsesség van bennük, igazi természetszeretet, egy értelmiségi felelősségtudata, és hozzá Bass, mint minden rendes ember, kutyabolond, kóbor korcsok megmentője és telivér vadászkutyák szerelmese. Colter hozott össze minket, a kajla kutya. Bass vadászott vele, és könyvet írt róla, én fordítás közben szerettem meg. Colter fajtájára nézve barna pointer, egy híres kiképző szerint zseniális tehetség, nem is való egy ilyen amatőrnek, mint a gazdája. Colter gyors és erős, fáradhatatlan, mindent tud, amit egy vadászkutya csak tudhat. Még azt is megbocsátja gazdájának, hogy az rosszul lő, és tíz esetből többnyire tízszer elhibázza a jelzett madarat. Gazdája pedig megbocsátja neki, hogy Colter igazi rosszcsont. Colter képes rá, hogy elszáguldjon és hetedhét határon túl nyargaljon boldogan a vad nyomában, faképnél hagyva a gazdit. Colter képes rá, hogy elegáns vadásztársaságban hülyét csináljon a gazdiból, aki büszkélkedni akar vele. Megmutatja, hogy ő nem gép, hanem egyéniség. Ember, mondhatnánk, ha ez nem volna sértés egy kutyának. Colter az, aki ha nem vadásznak, a napot a kunyhó előtt tölti, ahova Bass azért zárkózik be, hogy írjon. Mert ugye soha nem lehet tudni. Hátha a gazdi megunja a munkát, és mégis egy kis vadászat lesz a dologból. Egyszer se lesz, de Colter örök optimista. Ez a kettőség, a szakmai tökéletesség és a kelekótya gézengúzság elegye teszi Coltert különlegessé Bass szemében, értékesebbé, kedvesebbé olyan kutyáknál, akik mindig megbízhatóan teszik a dolgukat. És talán éppen ez a szemlélet az, amitől Bass, a vadász író végül már nem vadász, hanem író.