Jobbra, balra hajlik velem a négy, karnyi vastag akácfára készített tákolmány, amit Gyuri felülőnek nevezett el. Nem mondhatom magam sem termetesnek, sem túlsúlyosnak, éppen verem a 75 kilót, de nem igazán merek rajta megmozdulni. Gyuri, tokkal, vonóval sem, éri el talán még a félszáz kilót sem. Mikor építette nem is gondolt arra, hogy rajta kívül más is felmerészkedik ide.
Mert rozoga tákolmány ez, akár hogyan is nézem. Ülőkéje két vékony akáchusáng, lábai csenevész fatörzsek, és lábtartója is oly magasan van, hogy térdem a mellemmel van szintben.
Még szerencse, hogy nem fúj a szél, mert úgy esnék le innen, mint a leejtett kő. Már szinte, kővé fagytam magam is. Orrlukjaim összetapadtak, ujjaim elgémberedtek, füleim pedig olyan keményre fagytak, mint egy porcelán csésze füle. Szinte teljesen belepett a hó is. Ha erre járna valaki, igen csak meglepődne eme piros orrú fára gallyazott hóemberen.
Ha erre járna valaki!
De a normális embereknek több esze van, mint egyes vadászoknak, és nem is mozdul ki ilyenkor a jó meleg szobából.

Úgy hatvan méterre folyik tőlem a Duna. Ide hallatszik a kőgátnak ütődő, és egymásra torlódó jégtáblák recsegése, és a több ezernyi vadkacsa hangos zsibongása. Mert vadkacsa az van itt bőven. Ilyenkor, mikor az állóvizek már régen befagytak, itt van a vadkacsák szinte minden fajtájának világtalálkozója.
Na jó! Ha nem is világtalálkozó, de hogy a hazai állomány nagyobb része a Dunán rendez találkozót az szinte biztos. Vidáman úszkálnak a jeges vízben, vagy órákig tutajoznak a jégtáblákon. Sokszor megfigyeltem, ahogy a jégtáblákon ülve leutaznak a Tasi-zsilip vonaláig, ott szinte parancsszóra egyszerre szárnyra kapnak, és visszarepülnek Százhalombatta magasságába. Ott leszállnak a vízre, felkapaszkodnak ismét egy jégtáblákra, és minden kezdődik elölről. Ki tudója miért? Nem mindegy nekik meddig vitetik magukat a jég hátán? Dolguk látszólag úgy sincs egyéb.
S vajon mi folyhat az ereikben, hogy nem fagy le a lábuk? Az enyémet már alig érzem.
Csábít a gondolat, hogy lesétálok a kőgáthoz, és lövök egyet vacsorára, de megmozdulni sem igen merek ezen a csoda karosszéken. Egyáltalán, minek is jöttem fel ide?
Bajban is leszek, ha majd le kell innen kecmeregnem elgémberedett végtagjaimmal. De hát, nem is olyan nagy ez a két, méter.
Majd a gravitáció besegít!

Nem nagy a mozgás az erdőn.
Leszámítva azt a sutát, mely az előbb sétált át egyedül az előttem lévő akác sűrűből a mögöttem fekvő öreg tölgyesbe. Valószínűleg a makádi őzek ük-ükanyját láttam, ahogy három méterre elsétált mellettem. Lógatott fejjel ballagott, egy csak általa ismert cél felé. Még az útra kilépve sem nézett oldalra, csak ment megállás nélkül, egyenesen tova.
Még az etetőnél sem állt meg.
Aszott, vézna testét is alig bírták el vékonyka lábai.
Tán a rudli nem fogadja már be, vagy maga unta meg a lépéstartást a fiatalokkal, de nézni is rossz, ahogy elfeledett magányában halad, talán az elmúlás felé.
Ha golyóssal lennék, szemrebbenés nélkül meglőném. Megváltás lenne számára

Egy széncinke ugrál körülöttem a fák vékony ágain. Egyik ágacskáról a másikra libben, Megkocogtatja, vizsgálgatja, majd rebben is tovább. Egy pillanatra sem lankad, ugrál megállás nélkül. Néha vékony, éles hangon kiállt - azért a versből már ismert - kiscipőért.
Fél méterre sincs tőlem, mikor méltatlankodva tovarepül.
Tán egy perc multán újra itt ugrál körülöttem.
Behavazott kilétemet kutatja, vagy nem hisz a szemének, hogy itt lát? Rákacsintok.
Mozdulatomtól úgy megijed, hogy végleg elrepül.
Egy tőkés csapat húz át fejem felett, oly alacsonyan, hogy szinte minden tollukat külön látom.
Az egyik kissé távolabb, jobbra repül a többitől, könnyen meglőhetném. Szinte akaratlanul mozdul kezemben az üreg Browning, mikor kapcsolok.
Hát magaslesről kacsára?
Tekintetemmel elkísérem őket egészen addig, míg apró pontokként el nem tűnnek a távoli erdő takarásában.

Fejem oly természetességgel fordul ismét a Duna irányába, mint ha ez lenne természetes állapota. Nézem a nyiladék keskeny végén fel feltűnő jégtáblákat, és rajta a kacsákat. Mégis csak közelebb kellene menni hozzájuk!

Valami mozdul a nyiladék szélén a sűrűben.
Következő pillanatban egy hatalmas róka lép ki az útra.
Szinte lángol vörös bundája a fehér mindenségben. Fekete lábai, füle vége éles kontúrt rajzol. Kihízott testén látszik, jól él. Van is terített asztala a sebzett, vagy meg nem talált kacsákból.
Nem néz sem jobbra, sem balra, lassú egykedvűséggel ballag leshelyem felé.
Próbálok felsőtestemmel felé fordulni, és fegyveremmel megcélozni, de nem igazán sikerül elgémberedett testemet engedelmességre bírni. Kissé felemelkedem ülő helyzetemből, hogy meg tudjak fordulni. Ahogy forgolódok a magasban, fenekem alól kicsúszik, a viszonylagos kényelem reményében, a magam alá gyűrt, fekete bőrkesztyűm egyik fele. Az alig tíz méterre lévő róka pedig, ahelyett, hogy hanyatt- homlok menekülne, odaugrik, szájába kapja, és már szalad is vissza az úton.
Nehogy már elvigyed! – gondolom, s mielőtt ismét a sűrűbe lépne, kapásból meglövöm.
Farkával még búcsút int a világnak, és nem mozdul többé.

Nagy nehézséggel lemászok a lélekvesztőről, és fogadkozom magamban, hogy ide legközelebb csak fűrésszel jövök.


Megállj csak Gyuri!
Ezért a nyúzásért nem hogy lőszert, de még egy sört sem kapsz tőlem! Sőt! Meg sem engedem, hogy megnyúzd! Megnyúzom magam.

Ezernyi hangya mászkál lábaimon, ahogy poroszkálok a róka felé. Mindenem el van zsibbadva, és a hidegtől is remegni kezdek, mint mindig mikor hidegben lejövök a magaslesről. Talán a kihűlt vér fokozott újra indulása okozza e, nem tudom?

Pár pillanat múlva már ott guggolok elejtett rókám mellett. Végigsimítom selymes bundáját, s kiveszem szájából a kesztyűt. Vajon mit akart vele kezdeni az örök titok marad, de hogy ez a kopott kesztyű nekem most sikert hozott az már biztos. Ha nem esik le, a róka szépen elsétál a les alatt, és lehetőséget sem enged, hogy a szűk helyen átfordulva bal vállból rálőjek.

Újból hallom a kacsák lármáját.
Szinte öröm hallatszik hápogásukban.
Talán most adják egymás tudtára a rettegett vörösbundás halálhírét..