Monoton egyhangúsággal zúgnak az autó kerekei.
Végre, magam mögött hagytam a főváros zajos bűzös, zajos forgatagát. Csak el innen minél hamarabb!
Nyomom a gázt rendesen. Sietek. Vár a Cserhát!

A Nap már magasan jár. Napokig megbújt a komor szürke felhők mögött. Még fél szemét sem vetette az elázott Földre. Most viszont süt keményen. Hiúan nézegeti magát az útszéli pocsolyák vizében, melyek ráncosra rajzolják tükörképét. Az összegyűlt, tócsákká dagadt vízcseppek hasztalan birkóznak sugaraival. Egyre kisebbek, s még pár nap, és helyükön újból port lenget a szellő.

Szívemben is napsütés van. Barátom vár, őzbak vadászatra! Sietnék máskor is, de most hogy közel négy éve nem találkoztunk, rohanok. Rohannak mellettem az út széli fák, bokrok, ahogy gondolataim is. Keveregnek agyamban az elmúlt vadászatok, a vadászházban együtt töltött esték, és a munkahelyi évek emlékei. Mióta elsodródtunk egymástól, sok minden megváltozott körülöttünk. Hosszú idő ám négy év! Belefér válás, nyugdíjazás, külföldi munkavállalás, nősülés, gond, bánat és öröm is.
Lesz miről beszélnünk.

Ölyv rebben fel az útszéli kerítés egyik oszlopáról. Tekintetem önkéntelenül is követi, ahogy méltóságteljes lomha repüléssel, eltűnik a fenyves felett.
Milyen szép ez az erdő! Vajon hány éves lehet?
Mennyi mindent láthatott már!
Mily jó lenne, ha mesélni tudna.

Mint villám hasít belém a felismerés!
Uram Isten! Hiszen ez a Sándor-völgy!

Félrehúzódom, leállítom a motort.
Kiszállok a kocsiból, nézem a nagy fákat. Szívom magamba a fenyőgyanta oly jellegzetes, semmihez nem hasonlító illatát.
Már tudomást sem veszek a mögöttem dübörgő forgalomról, csak nézem a szürke úttal, védőkerítéssel kettévágott fenyvest. Micsoda éles ellentét! A természet alkotta üde zöld erdő a sugárzó élettel, és az ember alkotta kerítések, korlátok, rombolás. A határokkal erőszakosan kettévágott országok, szétszakított családi életek, emberi sorsok jutnak eszembe. Megannyi szenvedés, keserűség.
El innen! El! Ne rontsátok kedvemet! - hessegetem el gondolataimat, mielőtt a történelem zavaros vizeire tévednének.

Tovább sétálok a kerítés mellett. Mikor utoljára láttam talán méter magas volt csupán. Most hatalmas egyenes törzsű erdő, mely alatt az állandó homály az úr. A fák koronái úgy összeérnek, hogy még a nap sem tud belesni alája.
Hogy elmúlt az idő! Közel ötven éve nem jártam itt.

Észrevétlenül törnek rám az emlékek.

Kalapos, zöld ruhás, középkorú férfi lépked az alig derékig érő fenyves szélén, mögötte 6-7 éves forma gyerek szedi apró vékonyka lábait. A férfi lassan megy, egyrészt húzza hátát a hátizsák, vállát a puska, másrészt nem meri megnyújtani lépteit a gyerek miatt.
Pedig de jó lenne mihamarabb elérni a táborhelyet, a magányos nagy fa árnyékát!
D e hát csak nem rohanhat mögöttem a srác! - gondolja

A fiún is hátizsák, benne egy melegítő, és egy gumicsizma van csupán, de úgy cipeli, mint ha a világ is benne lenne. Szinte beledől a cipelésbe.
Kezében a Karácsonyra kapott ajándék. Az új légpuska! Ő még lassabban megy.
Le - lemaradozik. Eleinte csak azért, hogy megcsodáljon egy-egy bogarat, virágot, de később már szinte minden ok nélkül is. A puskát hol a vállán, hol a hátán, de legtöbbször a fűben húzva cipeli.

Add ide a hátizsákod! –szól Édesapám
A puska nehéz - válaszolom.
Azt cipeld te! Milyen vadász az, kinek más viszi a puskáját? – hallom szavát, miközben hátizsákomat leveszi a hátamról.
Nem tiltakozom.

Apám máskor motorral szokott kijárni, de engem még nem mer felültetni rá.
Félt. No meg édesanyám sem igen engedné!
Reggel korán kellemes hűvösben indultunk, de már igen csak meleg van.

Nehezedő bakancsaim alól, mint púder száll a por. Lábam viszket a fűszálak, bokrok karcolásaitól Zoknim tele van koldustetűvel. Arcomon folyik az izzadsággal vegyes poros lé.
Már a körülöttem ugráló szöcskék és rohangáló gyíkok sem érdekelnek.

Minek is jöttem el? – gondolom, talán hangosan, mert apám hátrafordul.

Pihenhetünk, bár akkor nehezebb elindulni! - mondja,
Csak odáig kell még kibírnod addig a nagy fáig!
Nem is válaszolok. Lassan elindul, de pár lépés után ismét megáll.

Kivételesen meglőheted, de jól célozz! - súgja, s egy az út szélén cövekként álló ürgére mutatva.

Nem! - utasítom el a nagylelkű ajánlatot. Bár még sohasem lőhettem állatra, s ez egy talán vissza nem térő lehetőség, de most ez sem érdekel.
Puskámat is már, a pokolba kívánom. legszívesebben sírva fakadnék mélységes bánatomban.

Egy örökkévalóság mire az ismert kis tisztást elérjük. Szélén magas akácfa, erre szoktuk a sátrat felkötni.
A fa mellett mély gödör, ide engedjük le zsákban az ételt, hogy ne romoljon meg. A következő napokban ez pótolja majd a jégszekrényt..

Itt egy pokróc, ülj rá és pihenj! – hallom.
Nem, hogy ülök, de szinte szétfolyok a szúrós takarón. Még hallom a sátor suhogását, cövekek csilingelését. Lecsukott szemem előtt, szöcskék ugrálnak, kék nyakú „királygyíkok” szaladgálnak, de minden egyre távolodik.

Jó napot! - ra ébredek.
Az öreg Hevér, a vadőr köszönt ránk.
A gyeröknek hoztam! – mondja, s egy kanna, tejet tesz a sátor árnyékába.
Egy üregit is kivesz az oldaltáskából, s az is a kanna mellé kerül.
Sűdő! Egyék mög egészséggel!
Nem kellett volna Géza bácsi! Csak lövök estig! - udvariaskodik apám.
Az csak löhet, ez mög van! – hangzik a bölcs igazság.

Nehézkesen mászok ki a sátorból.
Nem sajnáta a gyerököt ebben a kutya melögben?
Sajnáltam, sajnáltam, de vagy megszokja, vagy megutálja örökre. Egyszer ezt is el kell kezdeni.
Mikor kezdje, ha nem most?

Nőtté! Fordul felém az öreg.
És van puskám is! – nyújtom felé a légpuskát.
Nézi, forgatja, felhúzza és vékony kérges ujjával a csövet befogva, elsüti.
Mögjárja!– mondja, és már támasztja is vissza a fához.

Csak ennyi?
Semmi dicséret, semmi csodálkozás?
De hiszen ez a világ legjobb puskája!
És az enyém! Hát, hol van ehhez képest az Ő ütött – kopott huszonnyolcasa?
Duzzogva vonulok a sátor belsejébe, s ki sem jövök, csak mikor a megsült kinigli illata alattomosan bekúszik a sátor résein.
Előgyüttél? Látom, csak győz az éhség! .- hallon az öreg szavát.
Vigyázz! Még forró! - figyelmeztet édesapám kenyéren nyújtva felén egy darab húst.

A zsebemben megcsörrenő telefon egy pillanat alatt visszaránt a valóságba.
Merre vagy már? – hallom Tibi barátom kérdését
Itt vagyok Gödnél a Sándor völgyben.
Már megyek!
Mikor érsz ide?
Sietek! - válaszolom.
De igazán várhattál volna ezzel a hívással, legalább addig, amíg eszem a nyúlból! – válaszolom nevetve.
Miiii vaaan? Jóóól vagy? – hallom csodálkozó hangját a telefonból.
Majd elmesélem! Egy óra múlva ott vagyok! – válaszolom a nevetéstől eltorzult hangon, és már elindulok is az autó felé.

Most veszem csak észre, a tovarohanó autókban ülők csodálkozó tekintetét.
Nagy látvány lehetek, hangosan röhögve egyedül az út szélén.
Gyorsan beülök az autóba, otthagyva ölyvet, szöcskét, fenyvest, sültnyulat, az öreg Hevért, és mindent.
De magammal viszem egy nagyon mélyről előtört emlék képeit.

Újra zúgnak a kerekek.
Milyen jó dolog is az autó!
Vajon mikor érnék nélküle most Szécsénybe? Hogyan cipelném fel a cuccot a vadászházig?
Mert fel vagyok ám pakolva rendesen. Viszek mindent, mindenből kettőt, Viszem, amire szükség van, és azt is, amire nem. De hátha!
Mert jó dolog a kényelem, még a vadászatban is. Én pedig rendesen elkényelmesedtem!

Milyen jó is az autó!
Hányszor vitt el úttalan utakon? Hányszor cipelte helyettem a felszerelést, a vadat? Hányszor védett meg esőben, viharban?
Pedig meg sem érdemlem. Nem nagyon kímélem egyiket sem.
Na, de majd ezt!
Ez új! Ez az én, új IGNIS -em! Erre igazán vigyázni fogok! Le sem megyek vele a kövesútról. Pedig milyen jó magas az alja!
De mégsem! De nem ám! Az kellene csak, hogy az ágak összekaristolják. Arra pedig, hogy sáros csizmával beüljek, már gondolni sem merek.
Mert ugye mi vadászok ezeket minden autónknak megígérjük. És be is tartjuk!
De be ám!
Legalábbis az első vadászatig.

Bezzeg régen. Akkor, ott a Sándor-völgyben milyen jó is lett volna egy! Még a motor is! Apámnak sem kellett volna cipekedni sátrat, felszerelést, vizet, ételt, és egy kicsit tatán engem is.
Bár igaz, gyalog is eljutottunk mindenhová.
De hogyan?
Hányszor gyalogoltunk esőben, hóban? Mennyit utaztunk - a vasárnapra kiöltözött „civilek” között – átázva, átfázva, koszosan a vonaton.
Mégis milyen büszkék voltunk a hátizsák tetején kikandikáló nyúllábakra, vagy az aggatón a nem önszántukból velünk utazó foglyokra, fácánokra.

Vajon hány kilométert cipeltünk takarmányt, - és persze a barátok által a hátizsákunkba csempészett téglákat- térdig érő hóban?
Ki tudja hány éjszakát töltöttünk az állomáson egy –egy elhúzódott vadászat után lekésve a vonatot?

Ma is fülemben hallom apám szavait:
„Bolondok vagyunk mi vadászok! Nem, hogy otthon ülnénk a meleg lakásban, mint más, épeszű ember! Inkább bélyeget gyűjtenénk! Azzal kényelmesen fotelban is lehet foglalkozni ”
De a következő vasárnap hajnalban már megint ott vártuk a cimborákat a Nyugati pénztáránál. Ők pedig jöttek mosolyogva.

Milyen jó dolog is az autó!
Már nem kell az egyik hajtástól a másikig gyalogolni. Nem kell koszosan, zötykölődve utazni, és hallgatni a vadásztársak sokszor elmesélt élményeit, vagy mesélni a mieinket. Nem kell vadat, takarmányt cipelni. Nem kell gyalogolni, még a lesig sem.
De, hogy autóból nem lehet az etető mellett élelemre váró vadakat sem megcsodálni. Nem lehet cserkelve a nyomokat figyelni, s gyaloglás közben a madarak énekét hallgatni?
Na és?
De nem kell már magaslesre mászni, fagyoskodni, hiszen „autóból is tudunk vadászni”! Már akinek ez a vadászat!

A nap végén pedig, mikor már sokaknak, a teríték is csak nyűg, felesleges időhúzás, elég a kocsi letekert ablakából egy, sziasztok!-ot kiabálni a vadásztársaknak! Mert rohanunk! Rohanunk ész nélkül, de magunk sem tudjuk hová.
Kezet fogni? Kalapot emelni? Minek? Ugyan már! Ilyesmire időt pazarolni?
Ja, hogy a barátság, az egymáshoz tartozás, a tisztelet, a vadászetika, és egyéb ilyenek?
Hát ez kit érdekel?
S mire a hivatásos vadász /már nem vadőr! / eloltja a tüzet, üres a vadászház udvara. Rajta még vizes a ruha, sajog a lába is, s még három kilométer az út hazáig. Ő, gyalog jár! Neki nem jut autóra.

Megváltozott minden! Legjobban mi magunk változtunk! Rohanunk, még egymásra figyelni sincs időnk.
De erről ugye, nem az autó tehet! Mi nőttünk hozzá, a részünké vált. Szinte már mozogni sem tudunk nélküle!

Milyen jó dolog is az autó!
Csak tudni kell nélküle is élni, és meg kell tanulnunk újra, szépen felegyenesedve, két lábon járni!