Kavarogva száll az évszázados por. Belepte a régi vályogház minden szegletét, s lassan kúszik a szomszéd porták felé.
Az emberek poros arcára barázdákat szánt az izzadság.
Rekkenő a hőség.

A cserepet, hajnalban már leszedték, most a tető bontását végzik.
Dolgoznak a szekercék serényen. A rozsdás szögek nyikorogva hagyják el a betonkeményre száradt gerendákat.
János gyors, gépies mozdulattal feszíti le a cserépléceket. Sietni kell. Őszre itt a második gyerek, és az új ház még sehol.

Szerette ezt a házat, nagyszülei házát, s most, hogy bontani kezdték, szomorúság költözött szívébe.
Emlékek kötik ide melyek, mint filmkockák kavarognak most fejében.
Itt, ezen a padláson látott először bagolyfiókát, ide dugta el, apja elöl az első csúzliját, s ide menekült akkor is, ha rossz fát tett a tűzre, és tartott az atyai harag pofonokban mérhető következményeitől.
Éppen itt áll a szoba fölött, ott, hol a két széles nagy ágy volt, a zizegő szalmazsákokkal. Szemben a három politúrozott szekrény, melyek mindig recsegtek, pattogtak magukban.
Ott balra, az ablak mellet volt az ingaóra, melynek kattogásától esténként alig tudott elaludni. Az óra alatt a fiókos szekrény, tetején a két sárgaréz gyertyatartóval..
Jobbra a konyha, a kicsiny, tornácra néző ablakkal alatta a téglából rakott tűzhely. A sarokban a zöldre festett konyhaszekrény, s a repedezett faragott láda. A konyha közepén volt a mindig billegő asztal, s a két hokedli.
A szoba ajtaja mellett a mosdótál, s vele szembeni sarokban a nagy, fehérre meszelt kemence. Itt sütötte minden pénteken nagyanyja a kenyeret. Még ma is érzi szájában a kerek kenyér, s a frissen fejt tej ízét.
Szinte látja,a szoba sarkában ülő Nagyanyját, ahogy térdig érő haját fésüli, összefonja, s kontyba csavarja feje tetején. Hallja. ahogy Nagyapja becsoszog az ajtón, kezében a pintes üveg, benne azzal a sápadt savanyú borral melyre Apja nevetve mondta, „az öreg guggolós bora”
Sok napot töltött itt. Átszaladt a szomszéd utcából, ha öröm, vagy bánat érte, ha egyszerűen látni akarta az öregeket, és hallgatni, az Öreg meséit, ki éjszakába nyúlóan tudott beszélni, a Dunáról, halakról, az erdőről, vadról, és vadászatról.
Mindig csodálta, mennyit tud az Öreg minderről, holott tudta, soha nem vadászott.
Ilyenkor még egy - egy pohár bor is lecsúszott a torkán, Nagyapja legnagyobb örömére.

Később, mikor már szükség volt a segítségére, munkából jövet ide érkezett előbb, és mindig késő este ment csak haza.
Hol kertet ásott, hol fát vágott, leszedte a gyümölcsöt, vizet húzott a mosáshoz, kerítést javított, vagy végezte a javításokat a ház körül.
Itt ismerte meg Zsókát is, aki Pestről jött, látogatóba a szomszédba. A karcsú, hosszú fekete hajú lány egyből megigézte. Késő estig beszélgettek a kapu előtt.
Aztán Zsóka egyre többet jött, míg végleg itt maradt.

Nem volt nagy esküvő, csak amolyan szűk családi.
A hangulat sem volt az igazi, hiányzott a két Öreg nagyon.
Két év alatt mindketten elmentek.
János rendbe tette az öreg házat, és itt laktak hat évet, de mára, kevés lett az egy szoba. Ha meg már úgy is építeni kell, hát készít egy új házat.
Szépül a város is, hát, ne az ő háza legyen a legöregebb.

Húúúúú! Jajdul fel János, ahogy a rozsdás vascső a lábára esik. A koszorú mellől esett le, és a vékony cipő nem fogta fel az ütést,
Mérgesen dobja az udvarra, s hiába kap rögtön a repülő vas után, már késő. A cső belefúródik az udvaron tornyosuló sóderrakásba.
Gyorsan kúszik le a létrán, s kihúzza a kavicsból.
Forgatja, nézegeti a rozsdaette levente puska csövét, és egyre világosabbá válik fejében a régi Karácsonyok fácán leveseinek, nyúlpörköltjeinek eredete.
Jó, hogy nem látta senki, gondolja, s a csövet lábához szorítva indul autója felé.
A puskacső eltűnik az autó csomagtartójában.

Ropog a két napja levágott nád torzsája a gumicsizma alatt. Igazán lejjebb engedhette volna azt a kaszát Pista bácsi! Jó boka fölé érnek a levágott szármaradékok. Még jó hogy a csizmát nem vágják ki.

A nagy fűzfához igyekszem, a két csatorna találkozásához.
Tegnap beszorítottam egy deszkát a két vastag ág közé, oda ahol a törzs kétfelé oszlik. Kényelmes ugyan nem lesz, de a célnak megfelel. A cél pedig annak a sutának az elejtése, amelyiket kaszálás közben látott az öreg.
Közvetlenül a traktor elől kelt fel, a jobb első lába el van törve, bal combján pedig seb van - mesélte tegnap a vadőrnek.

Innen a fáról belátom a Vakcsatorna mindkét partját, a Főcsatorna felém eső oldalát, és a túlparton lévő kaszáló nagy részét. Megmozdulni ugyan alig tudok, de ezt a két órát azért kibírom, sötétig.
Ha kibírom! Amióta a Nap behúzódott a nyárfaerdő lombja közé, a szúnyogok támadást intéztek ellenem. A kezemet, arcomat ugyan bekentem riasztóval, de tehetetlen mozdulatságomat kihasználva izzadt hátamat csipkedik.
Mit csipkedik? Harapják!
Egy ideig megpróbálom hátamat a fa ágához dörzsölve megszabadulni kínzóimtól, de igen kevés sikerrel.
Biztos vagyok benne, hogy a világ összes szúnyogja itt, rendez nyaranta világtalálkozót Makádon.
Jobb helyet tán nem is találhatnának, mint ezt a két Duna-ág által határolt szigetet, holtágaival, csatornáival, tocsogóival. Ez a százötven hektáros nádas pedig, amelyiknek a szélén most ülök, a legjobb szállóhelyük. Napközben hűsölhetnek a nádas árnyékában, este pedig irány az ilyen meggondolatlan vadászok háta.

Balról autózúgás hallatszik.
Megismerem János szürke kopott Skodáját, ahogy felém közeledik a legelő szélén. Mögöttem halad el pár méterre, látom a kocsiban ülők arcát is. János vezet, mellette apja Pista bácsi, hátul az öreg felesége, egy fiúcska, és egy számomra ismeretlen kövér nő.
Tőlem úgy hatvan méterre a deszkából eszkábált bodegánál megállnak. Valamikor birgéket tartottak itt, a mára már szétkorhadt karámban. A bodega pedig szállásul szolgált a juhásznak, de évek óta csak az öreg használja, ha későn végez a kaszálással, és nincs kedve hazazötyögni a traktorral.
Nézem a kocsiból kiszálló családot.
Az öreg a lakattal bíbelődik, és hallom, ahogy a láncot kihúzza a deszkák közül. A gyerek a labdáért kiabál, János a kocsi ajtait csapkodja, a két asszony pedig szünet nélkül fecseg.
Ahogy arcát meglátom, megismerem Zsókát is.
Uramatyám! Hát jól meghízott! Talán átugrani is könnyebb, mint körbejárni.
Látom, ahogy János elindul, az enyémmel párhuzamos csatorna partján, de pár lépés után elrejti alakját a nádas.

Én is szedelőzködök. Mára itt a vadászatnak vége!
Most érzem csak igazán, mennyire összecsíptek a szúnyogok. Már a karom, arcom is viszket, hátamról nem is beszélve.
Megnyújtom lépteimet, hogy mielőbb elérjem a jó fél kilométerre hagyott autómat, és menedéket találjak szúnyogmentes belsejében.
Éles, ostorszerű csattanás söpör végig a nádason, s János felől egy fácántyúk repül át fejem felett.
Kispuska! –ismerem fel a lövés hangját.
Ó, hogy az a …sziszegem fogaim között a káromkodást..
Hát! János is?
A csatornán nem tudok átkelni, derékig ér a víz, és tele van békalencsével.
Marad a kerülő.
Szinte futok az autó felé.
Ahogy a nádas takarásából kilépek, egy őzfejet látok meg a gazból kiemelkedni, közvetlenül autóm irányában.
Suta. Nyugtázom, de, ügyet sem vetek rá, sietek a már csak harminc méterre lévő autóhoz.
Pár lépést teszek, a suta feláll, s nehézkesen, bicegve elindul a nád felé.
Tisztán látom combján a sebet, de lábát takarja a gaz.
Ahogy a kocsi vonalát elhagyja, nyaktövön lövöm.
Zsigerelés nélkül teszem a csomagtartóba, s indulok a karámhoz.
Mire a deszkabódéhoz érek, a társaságnak se híre, se hamva. A felkavart por jelzi, hogy igen csak gyorsan távoztak.

- Még mindig mérgelődsz? - kérdezi Pali barátom, miközben segít hűtőbe akasztani a már „tisztába” tett Őzet.
- Hogy a fészkes fenébe ne mérgelődnék! Nem láttad ezt a szegény sutát, ahogy a nyüvek ették? Mit szenvedhetett ez alatt a pár nap alatt. És, hogy pont János! Mindenkire gondoltam volna, de rá nem.
- Úgy sem tehetsz már semmit!- hallom barátom lemondó hangját
- Neeeeeem? Akkor gyere csak velem!

Fél óra múlva, már a ráckevei ház kapuján nyomom a csengőt.
Jó időbe telik, mire a kerti lámpa fényében megjelenik Pista bácsi papucsos, gatyás alakja.
- Mi ilyen sürgős? – kérdezi.
- Jánost keresem! – mondom, még a köszönést is elfeledve.
- Elmentek, meglocsolni a koszorút a házon, aztán meg moziba. De talán segíthetek, ha már ilyen sürgős.
- Segíthet! Azért a puskáért jöttem, amivel este a kunyhónál János lőtt!
- Nincs itt semmilyen puska - válaszolja, de látszik arcán a meglepetés. Az én fiam nem szokott lövöldözni, nincs annak puskája! Miről beszélnek?

Na, most vagyok bajban! Mit is mondjak? Talán, hogy ott ültem a fán, vagy, hogy hallottam a lövést? És mivel bizonyítom?
Palinak volt igaza, ide sem kellett volna jönni.
Forr bennem az indulat,.
Menjünk, mondom, s ahogy a kocsi felé fordulok, szemem megakad a kalaptartón lévő fényképezőgépen!
- Végül is mehetünk egyből a rendőrségre is! – mondom most már magabiztosan. Lefényképeztem magukat a kunyhónál, és Jánost, ahogy a puskával a kezében bemegy a nádba. De kellett, hogy hallják az én lövésemet is.
- Az öreg nem szól, megfordul, és csak kezével int, hogy kövessük.
Ahogy a nyári konyhához érünk, kifakad.
- Mondtam ennek a büdös kölyöknek, hogy baj lesz! Soha nem hallgat rám. Mindig a nagyapját emlegeti, hogy az sem bukott le soha. Nem érti, hogy azok más idők voltak. Akkoriban, a háború után, még a vadőrök is szemet hunytak egy-egy fácán vagy nyúl miatt.
A konyhaszekrény mögül kihúzza a puskát, és felém nyújtja.
Még hogy puska! Ez maga az életveszély!
A rozsdás csőhöz, fűrésszel kinagyolt tus van drótozva. A zárdugattyút egy kézzel reszelt vasdarab pótolja, melynek rugója egy vastag gumicsík, ütőszege egy félre reszelt szög. A sátorvas nélküli „ravasz” egy szintén szögből hajlítgatott valami.
Ahogy a gumit leveszem, a dugattyúval együtt földre esik egy ki nem lőtt töltény is.
- Állat ez a János! - Szalad ki számon a gondolat. Nem fél, hogy megtalálja a gyerek, vagy elsül a kocsiban menet közben?
A konyha kövére dobom a fegyvert, és kimegyek az udvarra. Pali barátom arcán is a döbbenet ül.

Az öreg szalad utánam. Kezében a puska, és szinte könyörög.
- Ne jelentsék fel! Rendes gyerek az egyébként, csak hát annak a bolond nagyapjának a vérit örökölte. Meg, hát gyün az a gyerek is! Mi lesz velük, ha Janival baj lesz? Vigyék innen ezt a vacakot, ne is találja meg többet, csak ne bántsák!- mondja egy szuszra.
A puskát kiveszem a kezéből, és elindulok a kapu felé.
- János reggel jöjjön a vadászházhoz! – mondom vissza sem nézve.

Az udvaron reggelizem, mikor a szürke Skoda megérkezik.
- Hát János?- kérdezem a kocsiból kikecmergő öreget.
- Nem tudott jönni, dolgozik. Meg, szégyenli igen a dolgot.
Nem is bánom! Még olyat találnék tenni, hogy magam is megbánnám!
- Akkor vagdossa darabokra maga, - mondom, a fészerben a satu mellett heverő puskára, és fűrészre mutatva.
Már harsog a fűrész, mikor meggondolom magam.
- Ne vágja szét, Pista bácsi! Inkább furkálja ki a csövet úgy két centinként .- mondom. Így legalább ki tudom tenni Gyuri múzeumában elrettentő példának.

Mire az öreg végez a fúrással, én is megreggelizem.
- Hozzon már két poharat –kéri, miközben egy csatos üveget tesz az asztalra.
Tölt a poharakba, és csak annyit mond: Köszönöm.
Több szó ne essék róla!- mondom, és számhoz emelem a poharat.
A seszínű savanyú bor íze szétfut a számban.
Elnevetem magam.
Na szép kis örökség! János a tiltott puskát, Maga meg ennek a savanyú bornak a receptjét örökölte az Öregtől.
Ez maradt! . Már a ház is oda! - válaszol mosolyogva