Magányos szürke nyár áll a csatorna partján. Nem volt mindig egyedül, sokadmagával ültették ide hajdanán. Társai már régen kidőltek mellőle. Volt melyet a vihar csavart ki tövestől, de legtöbbjüket az a nagybajuszú öregember fektette le, aki valamilyen teknőről beszélt a társának. Úgy négy levélhullásnyi ideje, hogy őt is méregette, de aztán elment, azóta nem jött többet. A nyárfa ugyan ezekből semmit nem értett, úgy, ahogy azt sem értette, miért szögez most deszkákat ágai közé az a zöld ruhás, zöld kalapos ember, aki eddig csak megpihenni járt árnyékába.

Május derekán is pihenni ült a nyárfa tövébe, amikor egy őzbak bicegett ki a nádasból a lucernára. Megigézve nézte az öreg bakot.
Közel hetven éve élt itt, négy évtizede járta az erdőt, ismert minden őzet szinte név szerint is, de ilyet még sohasem látott. Az agancstőn ülő lecsurgó rózsákból vastag hosszú szárak nyúltak magasan a fülek fölé. A szemágak a fül magasságában kezdődnek, és majdnem elérik a szár magasságát. A bal szárról egy vastag ág nyúlik a nyak irányába, a jobb szár tövéből pedig egy másik villás szár hajlik keresztbe, majdnem a szemek elé.
Sötét színével, gazdag gyöngyözésével is kitűnik az itteni világos agancsú bakok közül, de agancssúlyával mindenképpen. Igazi királyi vad. Vagy talán maga a Király! Az őzek királya! Megöregedett, és a trónkövetelők elűzték. Már nem bírta a küzdelmet.. Annak nyoma lehet az oldalán az a nagy forradás is, mely a jobb lapockától a bordák végéig húzódik

Talán, a tavalyi nász idején csúfította el egy új bajnok, és ide menekült.
Télen jött át a folyó jegén. - gondolta.
Itt még ilyen bak nem termett. De a környező területeken sem.

Aznap éjjel nem tudott aludni. Álmatlanul hánykolódott az ágyban, egyre csak a Király járt az eszében. Egy ilyen agancs a szobája falán igazi büszkesége lenne vadászéletének!

Mire megvirradt döntött. Meglövi a bakot! Ez neki jár!
Itt született, itt élt, itt dolgozott egész életében. Több mint negyven évig őrizte, védte a vadat, dolgozott sárban, hóban becsülettel, de őt soha sem becsülték. Ő, csak egyszerűen a „vadőr” maradt. Volt olyan tagja a társaságnak, aki még a nevét sem tudta.
Lövetett vagy félezer bakot, hozott a társaságnak vagyonnyi pénzt, de még jutalmat sem kapott soha.
Kapott ugyan két kilövési lehetőséget a negyvennégy év alatt. Egyet, amikor ötven éves lett, egyet pedig akkor, amikor kimentette az elnök kutyáját a beszakadt jégből. Voltak vagy húszan, mégsem akadt senki, aki érte ment volna. Szégyenszemre hatvan évesen neki kellett hason csúsznia a jégen, hogy szegény párát kihúzza.
Az elsőt meg is lőtte. Egy száznyolcvan grammos selejt bakot. Ez az egy agancs díszíti ma is a szobája falát. Volt ugyan vagy harminc, amit az évtizedek alatt talált az erdőn, de azt egy határozatra hivatkozva elvitték a vadászházba. Onnan meg szép lassan elkopott.
Azt a másodikat nem fogadta el.

Mikor nyugdíjba vonult, szó volt ugyan egy bak kilövéséről, meg valami pénzről is, de azok feledésbe merültek. A bakot már amúgy sem tudta volna meglőni. Egészsége megromlott, az orvos nem írta alá a papírjait, így a fegyvereit le kellett adnia. A pletykák szóltak arról is, hogy valaki besegített a fegyverek bevonásában, mikor kérte felvételét a társaságba.
Kellett a hely a vadászmester keresztgyerekének. Ő lett az új hivatásos vadász,- nem vadőr!- és egyből fel is vették tagnak.

Pár nap múlva az asszony elutazott a lányékhoz. Jobb is így! Legalább egy hétig nem kell magyarázkodnia, hogy már megint hova csavarog. Az asszony úgy is csak kitalál mindent, hogy otthon tartsa, de hát őt hajtja a vére. Ha teheti, kijár a területre. Van, hogy a hajnal már kint találja, s csak ebédre ballag haza. Vagy még arra sem.
Alig várta, hogy a busz elhagyja a falu határát, gyorsan szerszámokat rakott a kopott hátizsákba, a kaszát a kerékpárra kötözte, és irány a terület. Nem kaszálni készült, azt csak megtévesztés miatt vitte magával.
Jó órába telt mire elérte a nyárfát. A fa melletti bodzabokor takarásában munkához látott.
Három ácskapcsot ütött a fa törzsébe, mellyen felkapaszkodva már elérte az alsó ágakat. Nehézkesen felmászott, és széles deszkát erősített a vastag ágak közé. Mikor ráült, érezte, hogy nem valami kényelmes, messze elmaradt az eddig készítettektől, de a célnak megfelelt. Gondosan lenyesegette a belógó ágakat, ügyelve arra, hogy ne legyen feltűnő.

Mikor végzett a munkával, gondosan összeszedte a levágott gallyakat, és a nádba dobta. Körbejárta a fát, és megnyugodva látta, sem a feljárót, sem az ülőkét nem láthatja meg senki. Bár ki is vehetné észre? Ez a terület legtávolabbi része, messze a vadászháztól, és még messzebb a vadőri lakástól. Különben is, az a nyikhaj (ahogy utódját nevezte) amúgy is csak motorral jár, arról meg úgy sem láthat semmit. Más meg amúgy sem jár erre.

Napokig elkerülte a nyárfát. Nem akarta, hogy bárkinek is szemet szúrjon, mit ólálkodik arra, és a király nyugalmát sem akarta mozgásával zavarni.

Éjjel arra ébredt, hogy az eső dobol a ház tetején. Ennél jobb időt nem is kívánhatott volna. A ragadós szürke agyagban nem igazán szeretnek a vadászok kijárni, a vadőr meg ilyenkor nem motorozik. Gyalog meg nem megy az sehova.
Gyorsan öltözködött. Végigtapogatta a zsebeket, minden a helyén. A hátizsákban is minden rendben. Azaz az egyik zsebe üres. Ott hordta évtizedekig a szolgálati naplót, és az iratokat, de mióta ezek már nincsenek, nem rak bele semmit.
A kis műhelyből előkerült a deszkák mögé rejtett vegyes csövű 222 – es is. Még hat évvel ezelőtt egy osztrák vendég hagyta itt, mikor a vadászatot megszakítva azonnal haza kellett mennie. Két nap múlva jött volna vissza és nem akarta hurcolászni a határon. Bécs előtt autóbalesetben meghalt, a fegyver meg itt maradt.

Várta, hogy a család jelentkezik érte, de nem jött senki, később pedig, szólni sem mert senkinek. Időnként gondosan leolajozta, és rongyba tekerve visszatette a deszkák mögé.
Sokszor elhatározta, hogy darabokra vágja, és a Dunába dobja, de mindig megsajnálta. Hátha jelentkezik még érte valaki! - nyugtatgatta magát ilyenkor.

Még sűrűn esett az eső, amikor a kaput becsukta maga mögött. Az utcán nem járt senki. Akik a városban dolgoztak elmentek már a hajnali busszal, a többiek pedig mit is keresnének sötétben az utcán.
Óvatosan megigazította a köpeny alá rejtett szétszedett puskát, a kalapot mélyen a szemébe húzta és elindult a keskeny utcán kifelé a faluból.

Mire a fához ért, csurom víz volt a háta. Nem az esőtől, hanem az izgalomtól. Tartott a lebukás veszélyétől. Nem követett el még soha törvénytelen dolgot, így hát izgult nagyon.
Gyakorlott szeme rögtön felismerte, hogy a fa környékén nem járt senki.
Csendben felmászott a fára, s ahogy elfoglalta helyét rátelepedett a nyugalom. Körülötte susogtak a levelek, kalapjára csepegett az eső, és sehol egy teremtett lélek, amíg a szem ellát. Mert lassan pirkadt, látni lehetett már a nádas mögött a Duna gátját is. Őt pedig amúgy sem láthatná senki itt a lomb takarásában. Ez az ő igazi világa.

Hátát a vastag ágnak támasztotta, és hallgatta a lehulló esőcseppek egyhangú zörgését.

Talán kissé el is szunyókált, mert ahogy kinyitotta a szemét már egészen világos volt. Ahogy a nád felé fordult nem hitt a szemének.
A várt bak, a király, ott legelt mellette talán negyven méterre. Az sem fordult még elő, hogy ő elaludjon a lesen, és nem vegye észre a kiváltó vadat.
Remegő kézzel kereste a fegyver biztosítóját, de nem találta. Hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, ez nem a régi megszokott ZKK.
Lassan emelte vállhoz a puskát, de lőni nem tudott. A szálkereszt csak táncolt, sehogy sem akart megnyugodni az őz nyakán. Többször beszívta, majd kiengedte a levegőt, mire útjára merte engedni a golyót.
A Király tűzben rogyott!
Úgy fél órát várakozott, mire lemert mászni a fáról. Levett kalappal ment a bakhoz. Egy darabig csak állt mellette, majd kabátja zsebéből két vékony tujafenyő ágat húzott elő. Mindig azt vitt magával, ha őzre kísért vendéget, és ez most neki is kijár. Letérdelt, az egyik ágacskát a bak szájába tette, a másikat megvérezve a kalapjára tűzte. Azaz, csak akarta, mert észbe kapott. Ezt most nem lehet! –motyogta magában, s egyből szomorú lett. Milyen jó is lenne végigmenni a falu utcáján, kalapján a törettel, és büszkén dicsekedni, az itt még sosem látott, hatalmas trófeával! De hát ezt nem lehet! A töretet a kalap belsején lévő bőr mögé tűzte, és szomorúan a fejébe nyomta.

Mit is tettem? Ez nem is én vagyok! Hogyan vetemedtem idáig?
Most mit tegyek? Hová tegyem az őzet? És mi lesz, ha valaki meglátta, vagy megtalálja. Már látta magát, ahogy a rendőrök kísérik végig a falun.


Szerette volna meg nem történté tenni az egészet!.
Sötétebbnél sötétebb gondolatok nehezedtek rá.

Az őzet a nyakába véve begyalogolt a nádasba. Mikor kijött, csak a levágott fej volt a kezében. Gyorsan a hátizsákba rejtette, körülnézett, nincsen e árulkodó jel, és szinte futva ment a kerékpárhoz.
El innen! El mihamarabb!

Délután nekilátott lefőzni a fejet. Minél tovább bíbelődött vele annál több keserűséget érzett a szájában.
Késő éjszaka lett mire végzett, mégsem bírt elaludni.
Mit tettél Öreg? Mit tettél? - egyre csak ezt hajtogatta valami belső hang.

Reggel kopogtatott a falu széli ház ajtaján. A vadászmester nyitott ajtót.
- Jó reggelt János bácsi! Jöjjön be! Mi szél hozta erre?
- Nem megyek be Zoltán, csak ezt hoztam, nyújtotta át a szatyorba csomagolt trófeát.
Tegnap, mikor elállt az eső, a térképes fához mentem kaszálni. Ott találtam a bakot. Nem volt rajta lövés nyoma.. A hús már használhatatlan, de a fejet lefőztem. Csak fehéríteni kell.

- Ez nem is őz! Ez szarvas! Még nem is láttam ekkora bakot! –álmélkodott a vadászmester. Kár érte!
- Nagy kár! –mormogta az öreg
- Hát ritka egy becsületes ember maga János! Más ezt eltette volna szó nélkül!

Becsületes. –sóhajtotta az öreg alig hallhatóan, és könnyek szöktek a szemébe, mikor elfordulva elköszönt.