Forró volt a levegő. Lent, a part alatti mélyebb területen vibrált minden, bizonytalan körvonalakkal tűntek elő a távolabbi fák, a forróságot még fokozta a lágyan fújó forró, délutáni szellő. Az öreg gólya a fészek szélén üldögélt. Sütötte őt is a nap derekasan ott fenn, a villanyoszlop tetején, de nem volt mit tenni ellene. Hiszen nemcsak neki van melege. Mellette az asszony is, a gyerekek is, mind tátott csőrrel lihegnek – várják az enyhülést. Lent az alattuk levő házban is érzik a nap tüzes támadásait. Valami nagy, árnyékot adó fát cipel a fejkendős ember, mellette a kis emberek hangos nevetgéléssel ugrándoznak. Aztán valami kisebbfajta tómederbe vizet töltenek, és a gyerekek vígan lubickolnak benne, csengő kacagásuk a fészekbe is felhallatszik. Gólyáéknak nincs medencéjük, és napernyőt sem tudnak fejük felé tenni, hogy valamelyest megmeneküljenek a kínzó hőség elől. De nekik nem is kell. Ha úgy adódik, képes akár mindkét szülő oltalmazóan gyermekei fölé teríteni szárnyait, hogy oltalmazza őket, esőtől, széltől, melegtől. Amelyek szegények, már csak hárman vannak. Pedig milyen nagy izgalommal és szeretettel várták a tojások héjának megpattanását! És nem sokkal a fészek tatarozásának fáradalmai után négy, élettel teli fehéres tollcsomó gubbasztott a fészek aljában. Élelemben pedig nem volt hiány. A tocsogókban bőven volt béka, került néha sikló, hal is az étlapra, a gyerekek gyorsan cseperedtek. Nemsokára már valóságos háború dúlt a jobb falatokért, ami persze felesleges volt; a szülők tíz éhes gólyagyereket is jól tudtak volna lakatni. És egy ilyen csatározás során történt a tragédia. Az egyik csemete veszélyesen közel került a fészek szélére, erőszakos testvérei a táplálék érkezésekor megfeledkeztek róla: a nagy lökdösődésben a fióka elveszítette egyensúlyát, és pár bizonytalan billenés után a villanyvezetékekre zuhant. Keresztben. Azonnal vége volt. A fészekbeli dulakodás abbamaradt, a vezetékek szikrázni kezdtek, a fióka rángatózott egy darabig, aztán minden abbamaradt. Csend lett egy pillanat alatt, amit nem tört meg semmi. A szülők nem tudták mitévők legyenek. Kilépni a fészekből nem mertek. Az ilyen vezetékek vándorlásaik során nem egy társuk életét követelték a csapatból, féltek tőle. Az emberek is kiszaladtak az alattuk lévő tanyából a zajra, de ők is csak álltak és nézték a szerencsétlen kisgólyát ott fenn, a magasban. Ám mindezek már régen történtek. A fészek lakóinak tudatából lassanként kihullott az elvesztett társ emléke, az, hogy régebben még négy tátott csőr meredezett kérőn a táplálék után. Nem sokáig gyászoltak. A maradék három gyerek etetése, gondozása lekötötte a szülőket, ők pedig életrevalónak bizonyultak ebben a veszélyekkel teli világban. Igaz, hogy még csak a fészekben próbálgatták gyenge szárnyaikat, de a szülők tudták, hogy pár nap múlva eljön az idő, amikor a gyerekek önálló életet kezdenek. Így is történt. Az első bizonytalan szárnycsapás után kiürült a fészek, és a szülők a repülés művészetére oktatták csemetéiket. Nehéz napok voltak. A fiókák először bizonytalanul landoltak a talajon, nagyobb fák ágain, de lassanként ösztönös cselekedetté váltak a nemzedékek során magukban hordozott örökségek. Kellet is ez. Kellet, hogy nyugodt szívvel induljanak a több ezer kilométeres útnak, ami a kéklő nagy vízen át, a nagy folyó mentén a hatalmas afrikai síkságokra vezetett. Az öreg gólya is erre gondolt. Az afrikai nagy síkságokra. Ahol forrón tűz a nap, fekete emberek mozgolódnak az égig érő fűtengerben, ahol oroszlánkoncerttel tér nyugovóra a Nap, ahol minden nap egy újabb vízcsepp az élet nagy folyamában. Hányszor járta már meg ezt a nagy utat? Maga sem tudja már. Ott, vissza a hazai fészek felé találkozott a párjával, akivel együtt tették meg a nagy utat. Rendbehozták a korábbi „legénylakást”, és hamarosan új életekkel lett gazdagabb az otthon. De sokszor gazdagodott az első tojásrakás óta! Igaz, a fészket egyszer, amíg a tél viszontagságai elől újra a nagy síkságokra költöztek, az emberek lelökték – mert már a saját súlyát nem bírta volna el –, de mire visszatértek, már egy csillogó fémkarika, meg pár gally várta őket a régi fészek helyén. Először a tanácstalanság kerítette hatalmába a párt, majd helyébe a gyanú úszott, de az évszázados ösztönök végül megtették a dolgukat. Száraz gally akadt bőven a közeli erdőszélen, és két nap alatt felépült a takaros, új otthon. Csinosabb is lett, mint az előző, erősebb is, az évben már abban a fészekben járták el a násztáncot. Ül az öreg gólya. Szemét végigfuttatja a part alatti réten, ahol ledőltek lábukról az aranyló búzatáblák, és már fekete földek húzódnak, ameddig a szem ellát. Majd feláll. Lejjebb, ott, ahol az erdő sarka a kocsiúthoz ér, porfelhő száll fel: halk búgással szánt a traktor, forgatja földet a jövő évi termésnek. A gólya fejében egy gondolat mozdul. Oda kéne nézni. De veszélyes is lehet. Az ilyen nagy, brummogó masinákhoz emberek tartoznak, azokkal csínján kell bánni. Könnyen ráfizethet. De a madár éhes, és a megforgatott föld csak úgy ontja magából a rengeteg férget, lárvát, bogarat, néha még egeret is kivethet magából. A meleg már úgysem enyhül estig, hiábavaló itt süttetni magát a fészek szélén. Gyerünk. És a nagy madár elrúgja magát. Az asszony csak egy pillantást vetett rá, a gyerekek is éppen csak felpillantottak. Nincs kedvük utánamenni. Tudják, valami úgyis kerül az asztalra, apjuk üres beggyel nem tér haza. Száll a felhők vándora. Szárnyai alatt jólesően suhan el a nyári szellő, tollait kellemesen simogatja a meleg légáramlás. Feljebb csavarodik. Innen föntről parányinak tűnnek az emberek házai, a fészek is összezsugorodott, még a távolságok is. A madár úgy érzi, szárnycsapásokra van mindentől. Most belekerült egy felfelé szálló meleg levegőoszlopba. Szárnyait még jobban szétteríti, ráfekszik a légáramlásra, viteti magát vele egyre feljebb és feljebb, amíg lentről parányi pontnak tetszi csupán. Élvezi, hogy szabad, élvezi, hogy repülhet ezen a csodaszép délutánon. Onnan már a traktort is alig látja, lejjebb kell ereszkednie, de ezt is olyan lassan, olyan hanyag eleganciával teszi, mintha csak repülésből lehetne megélni. Ez az. Látja már a gépet, arrafelé veszi az irányt, nem túl magasan, nem túl alacsonyan. Ki tudja, hátha olyan félelmetes dörrenő botja van az embernek ott a traktornál, nem árt az óvatosság. Aztán lassan földet ér az égi vándor. Nem megy még rá a szántásra, megvárja, míg fordul egyet a traktor, bizalmatlansága nem hagyja elindulni. Fél lábra áll, és hosszú csőrével tollait kezdi igazgatni. Fél szemével azonban még így is a dohogó masinát lesi. Mikor pedig végzett a tollászkodással, csőrét a szárnya alá dugja, és csak áll a szántás szélén. Élő szobor. Lassan ideér a munkagép, fordul, és nagy port kavarva indul visszafelé. A gólya a nyomában. Nem közvetlenül mögötte, csak úgy tisztes távolságban. Közben pedig a kiforduló rögöket figyeli, közötte megbúvó, vagy éppen tovairamodó rovarok után kutatva. Itt is van már előtte az első. Jól megtermett lótetű. Ahogy az eke kifordította, hátára fordult, és most nem találva egyensúlyát, kapálózó lábakkal igyekszik biztos helyre kerülni. A madár csak figyeli. Vajon szabad? Nem áll-e le azonnal a zakatoló masina, amint hozzáér, és dörren rá a halál onnan a traktor mellől? A kérdést a lótetű oldotta meg. Rátaláva biztos helyzetére, azonnal ásni kezdett, minél előbb be a földbe. A gólya egy szempillantás alatt odavágott, és volt lótetű, nincs lótetű. De meg is dermedt abban a pillanatban. Mi jön most? Semmi. A gép megy tovább nyugodtan, megy utána ő is, öles léptekkel, egyre bátrabban, bizalmasabban. Hopsz, itt egy kövér pajor, amott meg egy másik finom falat iszkolna vissza, a sötét, hűvös föld mélyére, de mind a gólya begyében végzik. És lassan-lassan megtelik a nem sokkal ezelőtt még üres begy, múlik az éhség, szebb lesz a környező táj. De azért még fürgén kapkod a ki-kiforduló bogarak után. A traktoros a tükörből nézi. „Csak szödögessed. Többet érsz egy vagon bogárirtónál. Ilyen kéne minden traktor után, lönne is itt tisztaság!”- morfondírozik magában, és örül alkalmi segítője szorgalmának. A gólya nem gondolt hasznosságra, kártékonyságra, ő csak éhes volt, beállt hát a barázdába csemegézni. És milyen jól tette! Amott az előbb valami furcsát fordított ki az eke. Hosszú léptekkel, nyakát nyújtogatva siet oda. Ott van még mindig, amit éles szemei észrevettek, lapul, bízik abban, hogy a gólya nem vette észre. De egér úr rosszul számított. A madár már itt van mellette. Most még nem késő, még lehet iszkolni, gondolja, aztán nekiiramodik. A gólya utána. Az egér átszökken a hantokon, átbújik az itt-ott heverő gallyak alatt, ám üldözőjét nem tudja lerázni. A gólya pár ugrás után utoléri. Egy villanás, pár mozdulat, és az egér megtalálja az utat ellenfele begyébe. A madár körülnéz. Ez még felszántatlan földdarab, az egér elvezette a traktor mögül, vagy két fordulóval előrébb került. De a gólyának nincs kedve visszamenni a gép mögé. Már nem olyan éhes, ez az egér kifejezetten jót tett, megvárja itt, amíg ideér a masina, aztán majd kezdi újra. Megint fél lábra áll, csőrét a szárnya alá dugja és várja, amíg a traktor ideér, elé. Múlnak a percek, az erős monstrum szinte falja a földet, ahogy halad égi útján lefelé a nap, annyival kevesebb föld marad felszántatlanul. A gólya csak nézi. Bizalmatlansága a vastömeggel szemben már elmúlt, éhsége is kezd alábbhagyni, az ember pedig, aki ezt a dohogó gépet irányítja, nem mutatkozik rossz szándékúnak. De mégis. Mintha valami ismeretlen kéz húzná egyre messzebbre a traktortól, ahogy a gép egyre szűkebbre vonja a köröket, a madár mindig egy kicsivel odébb repül. Nem a félelem miatt. Nem a bizalmatlanság miatt. Nem szereti a zajt. Igaz, ez a zaj az élelemmel párosul, de a por, a hőség és ez a dübörgés nem az ő asztalára való. Mintha a zakatoló monstrum miatt tenné, a madár elszárnyal. A gondolat most ért tetté, és a képzelet könnyed szárnyain a gólya is felemelkedett. Már a földön emlékei közé kúszott az az erdő mögötti kis tó, túl az úton, ahol három nyárfa nyújtózkodik tiszteletteljesen az ég felé. Ott is talál élelmet. Ott nyoma sincs a zajnak, csak a nád suhogása hallatszik vegyesen a hullámok loccsanásával, kakukk rikkant, és a tiszta kék ég magasából néha lehallatszik az egerészölyvek sikkantása. Lassú, méltóságteljes szárnycsapásokkal repül célja felé. Lágy szél fúj, és éppen hátulról, gyerekjáték most a repülés. Lent a kaszálón két őz kergetőzik. Üzekedés van. Elöl kéjesen kocog a suta, őt követi a szerelemtől elvakult bak, derék hatos agancsú öregúr. A suta azonban nem fogadja a lankadatlan udvarlást. Ha pár percre meg is áll, hogy itt-ott lecsípjen valami finomabb falatot, a goromba fráter a háta mögött máris továbbhajszolja. Őzéknél így szokás. Hirtelen éles dörrenés szaggatja szét az idilli képet. Az öreg agancsos egy pillanatig hátsó két lábára ágaskodik, aztán összerogy. A suta pár ugrással az erdőben terem. Gólyánk is félrelibben. Tudja, hogy őt nem szokták bántani, de ez a csattanás még ott fent is pillanatnyi zavart keltett. Még látta, ahogy az erdőtől elválik két ember, és a bakhoz sietnek, aztán közönyösen továbbszárnyal. Őt most nem érdeklik a földi dolgok. Majd megérkezik. Égi körei egyre szűkülnek, ahogy landoláshoz készülődik a parton, egyre alacsonyabban szeli a levegőt. Végül földet ér. Kissé vizenyős a talaj, de néhol apróra tört száraz náddal keveredik a hűvös sár, ahol a horgászok szoktak lejárni a partra. A gólya is itt tart a víz felé. Be is repülhetne, ha úgy tartaná kedve, de a víz közel van; felszállni felesleges erőpocsékolás lenne. Pár lépés, és nemsokára kitárul előtte az ezüstösen csillogó víztükör. Nem nagy tó ez, vize talán valamilyen bányamunka során ejtett sebben hullámzik, talán az öreg szőke folyó egyik holtága. Nem tudni. A gólyát azonban nem a származás érdekli. Akár a Tisza maradványa, akár valamilyen kubikgödör, a fő az, hogy rengeteg béka lakja, és siklót is lehet néha találni. Már begázolt a vízbe. A parti részeken kellemesen langyosra melegítette a tavat a hajnal óta derekasan sütő égi kazánmester, a nagy madár élvezettel mászkál benne. De éles szemét most sem kerülheti el semmi. Elég egy mozdulat, és a gólya megmerevedik, hogy eldöntse, megéri-e a fáradtságot? Úgy jó háromméternyire előtte gyanúsan libben az egyik nádszál. Mi lehet az? Talán vigyázatlan levelibéka mozdította el? Nem. Egy nádirigó landolt rajta, és most ügyes ugrásokkal igyekszik kíváncsi szemek elől gondosan elrejtett fészke felé, hogy magatehetetlen fiókáinak táplálékot vigyen. A gólya nem törődik vele. Neki béka kell, madarakkal nem él. Meg is találja, amit keres. Egy zöldellő nádszálon kuksoló levelibéka személyében. Pár öles lépés, és szemtől-szembe állnak egymással. Megkezdődik a türelemjáték. Máskor a madár egy pillanat alatt odavágna, hogy a békának pislogni nem volna ideje, de most nem olyan éhes, játszik hát egy kicsit. A békának persze nem tetszik az effajta játék, de hát most neki nincs szavazati joga. Ő csak billeghet a nádszálon, és várhatja a jószerencsét. Ám a gólya nem tágít. Mereven bámulja a békát, amíg annak az idegei felmondják a szolgálatot. A következő pillanatban a nádszál már üres, és a kis zöld lovag a gólya csőrében gondolkozhat a gyorsaságáról. A madár elégedetten lépked tovább. A béka már leérkezett, elhelyezkedett az egér, és más jobb sorsra érdemes bogarak között. Lassan-lassan megtelik a gólya begye. Ám a madár nem elégszik meg a békákkal és a kis halakkal, amiket ezalatt a röpke félóra alatt összeszedett. Nem. Neki most valamilyen igazi falat kell, olyan amilyennel mintegy „betetőzheti” az egész lakomát. Siklót szeretne találni. Ám itt már nagyon összezavarta a vizet, széttörte a tó tükrének nyugalmát, de a kanyarulat utáni részek még nyugodtak. Pár szárnycsapás és már ott is terem. Halkan, nyugodtan. Most nem kapkodhat. Siklóra vadászni nem olyan egyszerű, mint a békákra. Annak elég pár mozdulat, hogy a legsűrűbb nádban teremjen, hacsak nem valamelyik nádszálon sütteti magát. Onnan már nehezebb dolog a menekülés a gólya villámgyors és halálos csapása elől. De nem lehetetlen. Ahogy a gólya is tapasztalhatja. Már jó ideje észrevette a sütkérező hüllőt, aki a nád köré csavarodva élvezte a napsugarakat. Lassan közelíteni kezdett feléje, a legnagyobb érdektelenséget színlelve. Meredten figyelte a vizet, néha bele-belevágott, de egyik szemét mindig a siklón tartotta. Nem telt bele pár perc, a madár a sikló mellett gázolta a vizet. De nyíltan szándékát most sem mutatta ki. Úgy gondolta, hogy egy váratlan csapással kapja el a hüllőt. Ámde a híres villámgyors csapás most nem sikerült. A hegyes csőr elszáguldott a nádszál mellett. A siklónak viszont sikerült egy nem éppen elegáns, de helyzetet mindenféleképpen megmentő ugrással a vízbe vetnie magát, és néhány mozdulat után a nádba menekülni. A gólya megelégelte a dolgot. Hanyatlóban volt a Nap, vörösre festette a kis tó vizét, és a három nyárfa lábát lassan körülfolyta a sötétség. A nagy madár hazaindult. Egy mozgalmas, eredményes napot tudhatott maga mögött. Amikor elrúgta magát, ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint amikor fészkét elhagyta. Minél magasabbra, ahol még a világosság az úr, de lent már kezdi birodalmát átvenni az éj. És ő csak repül körbe-körbe, minden körrel egy kicsivel közelebb a fészekhez, ahol már várja a család, az asszony, a gyerekek. Aztán megérkezik. Puhán landol a fészek szélén. Szétosztja a táplálékot az utódok között, aztán kiáll a fészek szélére. Tollászkodik. Hagyja, hogy tollait finoman simogassa az enyhülő szél, és arra gondol: megint eltelt egy nap. Egy nappal közelebb a nagy út. Valahonnét a messzeségből már kinyújtotta érte kezét a jó öreg Afrika.