Kikapcsolta a számítógépet. Iratait meg a rajzait gondosan összeszedte és betette a szekrénybe. Az öreg hársfa fölött nyomakodó, habos felhőorom és a rezzenéstelen levegő nyugtalanította kissé. Nézte a díszcserjékkel és őszirózsákkal teleszórt liget sárgásvörös színkavalkádját, a padon sütkérező nénikéket és a tacskóval kergetődző kisfiút. A kisváros házainak homlokán talán utolsó melegét lehelte az indián nyár és a nyitott ablakszemek zavartan hunyorogtak a selymes fényben.
Az irodaajtóban szinte elsodorta a befelé igyekvő takarítónőt. - De sietős, mérnök úr! - morogta a jóságos Mariska a hátában, amint bevágta magát a kocsiba. Kényszeredetten vigyorgott vissza és integetett. Közben majdnem meghúzott egy furgont a kifordulóban. A vasúti átjáróban még átugratott az "éppencsak" piroson és becsúszott a vadászház udvarába. Mélyet szippantott a kellemesen nehéz szeptembervégi levegőből és megtörölte a homlokát. Valami elkezdődött és ennek a valaminek minden drága percét egyedül akarta végig élvezni, izgulni. K. Sándor kertészmérnök, fiatal sportvadász élete első szarvasbikájának elejtésére készülődött. Tíz év alatt egyetlen egyszer sem volt bőgéskor még puska kezében.
"- Középkorú, selejt szarvasbika lőhető 4 darab, 7 kilogramm súlyhatárig." - kiabált a falról a vadászmester tegnapi rendelkezése, melyet az utolsó német vadász, az öreg Grass távozásakor rajzszögezett a lécre. A mérnök figyelmesen tanulmányozta a nagykönyvben a "bérbikák" elejtési helyét, idejét, napszakát és arra a meggyőződésre jutott, hogy helyesen tervezgette meg vadászatának területét és útvonalát. Örült, hogy a kiszemelt szektort még nem foglalták le a vadásztársak és sietve beírta magát estére-reggelre. A másnapra, péntekre kivett szabadnap egy teljes hétvége vadászati reményeit és határtalan szabadságát vetítette előre, jó meteorológiai viszonyokkal. Ott, a Gyertyános-dűlő keleti erdőtagjában minden ősszel még gyakran októberre is áthúzódik a bőgés, főleg a tengeritáblák érintkezési pontjainál. Tavaly is csak a kombájnok hajtották ki belőlük a szarvast.
Amikor átaraszolt a korhadt fahídon, örömmel nyugtázta a friss nyomokkal, csúszásokkal kicicomázott szarvasváltót a patakmeder nyálkás rézsűjén. A rudasban a cserkészutat kétszer keresztezte ugyanaz a váltó. A vadász előre-hátra tüzetesen átvizsgálta mindkét kereszteződést. Az elsőnél erő bika kilépő, friss nyomára bukkant a sárszalag mellett, majd egy fiatalabbéra a másodiknál. Tehát a bika még a teheneivel van, és valószínűleg legalább egy gyengébb legény ólálkodik még körülöttük.
A szarvasok a Horvát-rét füzes berkéből a rudas-égeresen át, egyenesen járnak ki a tarra és a hozzáfekvő tengeritáblába. A tarvágás a dombhajlatban érintkezik a szálas tölgyerdővel; két kiváló bőgőhelyről is tudott ott, ahová tartott. Három magasles is támaszkodott a tarvágás szemöldökére; a vadász a legtávolabbira igyekezett, ahonnan beláthatta az egész völgyet és a kukoricatábla sarkát a hajlatban.
A lespadlón talált két NORMA-hüvelyt, zsebrevágta és az odábbguruló sörösüveget mérgesen bedugta a hátizsákba. Elbizonytalanodott. Pedig jól memorizálta a "bérbikák" elejtési helyét: itt valóban nem fektettek szarvast a ravatalra. Elhibázták.
A szeptembervégi koraeste finom kelméjű ködlepedőket terített a völgy fenekére; megágyazott a hűvös, fogyó holdas éjnek. A vadász nem láthatta a "lepedő" alatt átvonuló szarvascsapatot. Aztán, mint árvízi látomás, csak a ballagó bika feje és agancsa úszott ki hirtelen a köd tetejére és a vadász izgalmában a szemöldökdeszkához koppintotta a távcsövet. Az agancs koronája éppen akkor süllyedt el a ködben. De korona volt! A vadász a tengeritábla sarkára húzta a távcsövet: ott lépett ki a vezértehén a szekérútra; a szarvasok emelt fejjel csoportosultak körülötte, majd a nagyasszony után, szépen besoroltak a kukoricába. Egy borjú még sokáig kint bámészkodott.
A vadász tisztában volt vele, hogy a keskeny szekérúton átváltó bikát sem jól elbírálni, sem meglőni nem lesz ideje, tekintettel a már oda is fölhúzódó ködre és a kriminális fényviszonyokra. Már régen elhatározta, hogy csak teljes bizonyossággal és biztonsággal emel majd fegyvert a magyar erdők gímszarvas-királyára. Ezért hát száraz szájjal tartotta a távcsövet a kilépési pontra és várta a bikát. Az agancs megpillantásától fogva számolta a másodperceket. A kettőszázhatodiknál a bika ki is lépett, de közelebb, mint várta. Oldalról rövid szemágú, egyenes, többágú koronás, elég erős agancsot látott, majd azt sem, mert a szarvas megrázta a fejét és belépett a kukoricába. Az imbolygó koronákat elnyelte a címerek erdeje. De mintha csak egy koronát látott volna! Talán tévedett...
A vadász nyugodtan szívta el a cigarettáját, és szorgalmasan latolgatta hajnali esélyeit. Igen, a középső lesen vagy annak közelében várja majd a visszaváltó rudlit meg a bikát. Durván hetven méterre a tarban legalább két percig haladnak majd át, ha tartják a váltót. Ha a bika lőhető, akkor... és a szálerdő sarkán fiatalos epekedéssel belesóhajtott a ködbe az a fiatalabbik. Az öreg mérgesen figyelmeztette azonnal kétszer is, hogy jobb lenne csendben maradnia. A vadász szívében széles szabadsággal és jó reménnyel sétált végig a cserkészúton. Lámpája imbolygó fényében róka szeme villant és riadt őzcsalád vágtatott el mellette.
Nem ott jöttek hajnalban a szarvasok, ahol várta és nem volt velük a bika. Lóhalálában rohant a szálasban végig, hogy a rudaserdő sarkán a Horvát-réten elébük érjen. Az áteresz betongyámjára dobta a kabátját és mögéje térdelt, fűzbokor takarta. A szarvascsapat el is lépett előtte szépen, ahogy kiszámította. A jó szellő kisöpörte a rétről a ködöt és a vadász duzzadó erekkel a halántékán, a nagy futástól verejtékezve várta a bikát.
Tíz perc múltán elfogta a kétség és kióvakodott a bokor mögül, hogy messzebbre lásson. Nagyot ütött a szíve: fiatal, szabályos nyolcas, délceg legény kocogott a váltón szép fejét jobbra-balra ingatva. A vadász visszahúzódott a bokor mögé. Mögötte ág roppant, csont koppant a rudasban és már tudta, hogy az "öreg" a rövidebb utat választotta, hogy kényelmesen szemmel tarthassa a fiatal daliát. A betongyám túloldalára lendült és kibiztosította a fegyvert. A válla fölött leste a nyolcast, amint elüget mögötte. Aztán szájszárító csend, bénító hangvákuum ölelte körül. Négykézláb kúszott vissza, hogy belásson a rudasba. Alig húsz méterre ott állt a bika szobormereven, oldalát mutatva. Csak a füleit, meg a koponyáját látta hátulról, amint a nyolcast figyelte. Fején baloldalt négyágú, koronás agancsszár, jobbról egyenes ágnélküli, vastag dárda tört a lombok felé, végén mintha kicsi villa lett volna. A vadász leült és remegő térdére föltámasztva két fa között, arasznyi széles helyen lőtt a bika váll-lapja mögé. A szarvas kirúgta magát az égeresből és eltűnt. Az átereszre kirohanva színét sem látta, hangját sem hallotta a rekettyésben. Gonosz bizonytalanság költözött a szívébe.
Nem hagyott vért a szarvas az elugrás helyén. Az első vércseppet onnan húsz lépésnyire találta a döntött sásban. Majd bővebb, habos vért hagyott végig a Horvát-rét sástengerében. Nem feküdt meg sehol és a vadász rettegve közeledett a vadászati biztonsági körzet határához, a Szomi-árokhoz, ahonnan már nem követheti tovább a vadat. Az árkon a bika még keresztülvánszorgott, túloldalán durva csúszásnyomot hagyva a sárban és bő vért a lósóska levelén.
A vadász nyolc perc alatt ért loholva az autóhoz. Inge alatt verejtékpatakokkal, reménykedve csapta fel a beírókönyvet a vadászházban. Nem vadászott senki a szomszédos szektorban azon a reggelen! Beírta magát. Majd később megmagyarázza... Mindenkinek. Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy a hivatásos vadászt, valamelyiket segítségül hívja. Aztán mégis elporzott vissza a vadászterületre. Kését övre fűzve, hátizsákot hátrahagyva loholt a szarvas után a Szomi-árkon át.
Örömmel vette, hogy az árok után megfeküdt a vad, bár nem túl sok vért hagyott ott a sebágyban. Követte a Köles-domb irányába a sebzettet nagy izgalommal. Elérte a Hóbor-vágás szélét, ahonnan a bika a lénián vánszorgott már tovább. A vadász érezte, hogy nemsokára beéri. Megállt hát, és nyugalmat erőszakolva korbácsolt idegeire, leült egy tuskóra és rágyújtott.
Mérges, kaffogó kutyaugatás mart a halántékába a Kacsás-árok túloldala felől. Rosszat sejtett. Kóbor kutya fogja a bikát! Talán jobb is, hogy fogja... Loholt a hang irányába a lénián végig. Az erdősaroknál kilépve meglátta a bikát a repcetarló vadmaggal felvert sarkán talán ötven méterre, térdrerogyva harcolt nagybetegen egy nagyranőtt fehér és egy kistestű korccsal. A fehér kutya a hátára ugrált és bele-belemart vérző nyakába.
A vadász visszalépett és betámasztott a fába. A fehér kutya képe őrjöngve ugrált a szálkeresztben. Majd fegyverdörej hullámzott végig a repcetáblán az erdőhajlat másik patkólába felől és a bika teste szépen kisimult a földön. A kutyák ráugrottak, tépték, szaggatták. A vadász idegrendszerére - mint szirti sas a süldőnyúlra - lecsapott a félelem és a féktelen düh. Ki lőtt? Ki merte? Miért? Majd minden további tépelődés helyett lelőtte a szarvas teteméről a két kutyát és behúzódott az erdőbe.
A vadász várta, hogy kiáltson, jelezzen vagy előjöjjön az, aki megölte a sebzett szarvast, az ő szarvasát! Közben lázasan kergették agyában egymást a zilált gondolatok. Vadásztárs nem lehet, nincs beírva... Hát mégis? Akkor a kutyát lőtte volna le... Orvvadász? Orvvadász és kutyái?... Látnia kellett őt, hiszen szinte egyvonalban lőtt feléje az erdőpatkó másik oldaláról... Hogy merte volna? Mi célból? Ki lehet az a valaki?

A vadász több, mint egy órája várta, hogy felfedje kilétét "az a másik". Hiába várta. Nyolckor mobiltelefonon felhívta a hivatásos vadászt, elhadarta a történteket és gyors segítséget kért, biztonságra vágyott. Húsz perc múlva jöttek ketten is. Cs. Béla vadőr lerúgta a kutyák hulláit a szarvasbika végleg békében pihenő testéről és átadta élete első szarvas-töretét K. Sándor fiatal vadásznak. Az egyik lőseb a lapocka mögött "félig üres" felső tüdőlövést, "az a másik" hátsó gerinclövést mutatott. Azért zsigerelés közben puskáik a szépen kifejlődött, szabályos bal agancsszár négyes koronájában kitámasztva pihentek. Jobb a békesség, kell a nyugalom. A jobboldali szemágas, erős dárda végén tényleg volt egy kicsi villa

Forrás: Magyar Vadászlap, illusztráció: Boros Zoltán

http://www.vadaszlap.hu/VKE/vadaslap/text/irodalmi/2002/i_index_02.htm