Ficza Ármin: AZ ÚJ ÉRTELEM

Egy szürke októberi estén érkezett a meghívás vaddisznóvadászatra. Öreg somogyi barátom, akinek én voltam a "pesti" ismerőse, hívott meg. Kezdő vadász voltam, előző héten vettem meg első golyós fegyveremet, egy jó öreg Mausert. Jó pár vadászt kiszolgált már, és én bíztam benne, hogy az előző tulajdonosok tapasztalata beleivódott már a diófa tus nemes mintázatába, s benne van még az acél hideg, de biztonságot adó tapintásában. Pesten lakom, úgynevezett első értelmiségi családból, de öregapám föld és természetszeretete áthatott a műszaki egyetem vastag falain keresztül, és mélyen a szívembe vésődött. Bezártam én magamba ezt az érzést, jó mélyen, és nem is ezért lettem vadász. Testvérem került vadkár miatt bíróságra, és hogy segítsek neki, megtanultam a vadászkönyvet. És ha már megtanultam, le is vizsgáztam belőle. Elfogadtam ezt a meghívást, pont ráértem a hétvégén. Gyönyörű vénasszonyok nyara volt abban az évben és kellemes szellő fújdogált. Barátomhoz megérkezve, meglepetés ért. Elnézést kért tőlem, merthogy nem tud velem tartani a vadászaton, sürgősen el kell utaznia, viszont bemutatta a kísérőmet, aki helyette fog bevezetni a vadászatba. Még jobban meglepődtem, amikor kiderült, hogy az addig egykedvűen az asztal mellett üldögélő, vékony, szemüveges lány lesz az. Kedvesen bemutatkoztunk egymásnak, majd elindultunk végre vadászni. Nagyon izgatott voltam, így felajánlotta, hogy gyalog menjünk a lesig, egyrészt mivel még nem ismerem a területet, másrészt úgyis korán volt még. Útközben beszélgetni kezdtünk, magáról beszélt és a "revirről". Ő közben figyelt minden zajra, de én egyre inkább csak őt figyeltem. Ahogy beszélt, furcsa érzéseim támadtak, gondolataim elkalandoztak, de közben egyre inkább előtört a szívem mélyén bezárva őrzött szeretet a föld iránt. Lassan én is figyelni kezdtem az erdő zúgását és kezdtem érezni a természet édes ölelését. Lépteim csendesebbek lettek, remegő kezem megnyugodott. Különös érzés kerített hatalmába, melyet a poros pesti utcákon nem érezhettem. Nem tudtam mit kezdeni vele. Közben megérkeztünk e lesre. Egy szép kis tisztásra nézett, felmászva rá, furcsa volt fentről nézni, ahogy a szellő végigsuhan a tisztáson és megmozgatja a fűszálakat. Ahogy egymás mellett ültünk, egyre jobban meg tudtam figyelni a lányt. Fiús haja volt és mélybarna szeme. Zöld pólóját feltűrte, így látszott vékony kis karja. De a legfurcsább az volt, amit éreztem, ott az erdő közepén, vadra várva, némán figyelve az erdő hangját. Mellettem ez a lány, akit akkor láttam először, tapasztalt vadászként, velem, a fővárosi polgárral. Csak néztem az ajkait és fürkésző tekintetét. Most először, talán észrevett valamit, mert rám nézett és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, és gyorsan elfordítottam a tekintetem, hiszen végül is vadászni jöttem. Zavaromban megsimogattam a fegyverem, mintha ellenőrizni akarnám, hogy minden rendben van-e. Nem szólt semmit. Némán néztem ki a fejemből, hirtelen semmi gondolat nem jutott eszembe. Csak néztem a tisztást, az erdő szélét, vártam a vadat, amint előcsörtet az erdő mélyéből. Csak azt tudtam, hogy nem vagyok egyedül, van itt egy lány, aki vigyáz rám, ha kell, majd segít. Így telt el az első óra. Lassan kezdtem megérteni, azt amit Ő útközben mesélt. Széchényi és az erdőzúgása. Némán kiáltott bennem őseim vére, elégtételt követelt a szürke pesti évekért. Tompán kavarogtak a gondolataim, végiggondoltam, mi az, amit elveszítettem az évek során, ezt a kapcsolatot a természettel, ezt az érzést, ami most nem csitul bennem. Mint tornádó söpört végig lelkemben a gondolat, hogy nem veszett el semmi, itt vagyok, az erdő közepén, távol minden városi emléktől. Vissza lehet szerezni a bennem megbúvó ősi vadászszellemet, csak engednem kell, csak egybeolvadni az erdővel. Észrevettem, hogy engem néz. Nézett rám, mintha értené, tudná mi történik most a lelkemben. Rám nézett némán, és én most már mint a megmentőmre, úgy néztem vissza rá. Egy soha véget nem érő pillanat volt ez, megmagyarázhatatlan, mint maga az erdő és az élet. Az élet, amit én most pont elvenni készülök egy vaddisznótól. Elveszem, mert csillapítanom kell a génjeimben az éhséget, az elrejtett, kódolt üzenetet, hogy nem élhetünk a természettől elszakadva. Bennünk van ez valahol, a régi vadászszenvedély, amit olyan ügyesen rejtettem el a szívemben, de most nem tudom, de nem is akarom ezt a vad szellemet visszazárni, elrejteni. És megmozdult valami a bokrok között. Tanácstalanul tekintettem arrafelé, majd vissza a lányra. Intett, és én megértettem, mit kell tennem. És jöttek elő, csörtettek, és sokan voltak, sosem láttam még ekkora kondát. Ő a fülembe súgott és én megcéloztam az egyiket. Hangos dörrenéssel sült el az öreg Mauser, magam is megijedtem, mint egy sikoltás úgy szakította félbe az erdő csendjét. A süldő, mert az volt, tett még pár lépést, majd magába roskadt. Néztük mindketten, ahogy kileheli a lelkét és az élet hangos szusszanásokkal eltávozik belőle. Boldog mosoly ült az arcomra és szememben köszönettel néztem rá a lányra, ő pedig megveregette a vállamat, mondván, szép lövés volt. Ismét csend ült az erdőre, vérem megnyugodott, tétován ültem, nem tudva hova tenni a hirtelen jött elégtételt. Ő mozdult elsőnek, kimozdítva engem is a mozdulatlanságomból. Óvatosan megközelítettük a süldőt, de nem volt már benne nyoma semmi életnek. Sajnáltam szegényt. Én elvesztettem minden előre eltervezett szándékomat, pedig otthon már hányszor végiggondoltam, mit fogok majd tenni, ha egyszer... Ő pedig? Nos, az immáron a megszokott nyugalmával nekem töretet készített, neki pedig megadta az utolsó falatot. Rám nézett, nézett ellentmondást nem tűrő szemeivel és ráfektetett a süldőre. Felavatott. Hubertus szellemét éreztem én át ott akkor, a vad még meleg testén. Öreg barátom házában újra és újra végigéltem a történéseket. Büszke voltam magamra. Sikerült. Újra megtaláltam magamat. Szép csendes éjszaka volt, és ahogy kint ülve a verandán a szürkebarátot nyaldostuk, merthogy ő nem hagyott magamra, még egyszer kezembe vettem az öreg Mausert, és megsimogattam. Hálás voltam. Hálás voltam a fegyvernek, hálás voltam öreg barátomnak, aki meghívott és lehetőséget adott, hogy igazi vadász lehessek, és hálás voltam Neki, aki mellettem volt, vigyázott ügyetlen mozdulataimra, irányított és parancsolt ha kell. Ő pedig újból mesélni kezdett, ezúttal magáról. Ittam szavait, jobban mint jó somogyi bort, kérleltem, meséljen még. Én pedig csak álmodoztam, hogy így is lehet élni, nincs szükség a pesti betonrengetegre, van őszi erdő és van élet. Mesélt arról, hogy ő hogy lett vadász , a vadászélményekről, a közös vacsorákról, tábortűzről és a régi szerelmeiről. Kezdtem megérteni és nem csak őt, hanem az életet. Amely elmúlik egyszer, de nem mindegy, hogy telik el. Nem mindegy, hogy fát csak parkban látok, vagy eleget téve őseink vérének, űzöm a vadat a rengeteg mélyén. Megértettem azt, hogy ő miért az utóbbit választotta, és ő pedig tudta, hogy ez a messziről jött idegen most valamit átél, amit korábban elvesztett. Elvesztette, mert önként lemondott róla. Nem tisztelte az erdő zöldjét, nem követte szemével a magasban köröző ölyvet, nem látta a érő búzában az őzbak fürkésző, izgatott tekintetét. Tudta, hogy most ez a férfi még csak a folyamat elején van, még segíteni kell neki. Tudta, hogy szavai, mint száz nyílvessző hatolnak át az idegen megkeményedett, beporosodott szívén. Tudta, hogy neki csak adnia kell, és mint a búzaszem az őszi esőtől, valami megindul, valami megmagyarázhatatlan és titokzatos, ember által meg nem érthető. Ott, azon az estén, új értelmet nyert az életem. És mi a tanulság? Ez a lány ma többet jelent nekem bárminél. Ő lett a feleségem. Forrás Magyar Vadászlap http://www.vadaszlap.hu/VKE/vadaslap/text/irodalmi/2002/i_index_02.htm