A hirtelen jött téli havazások mindig próbára teszik a gazdálkodó rátermettségét. Miként tud a természet erőivel dacolni, hogy az előtte álló gondokat milyen módon oldja meg. Általában akkor jönnek az előre nem látható dolgok, elakadnak a takarmányszállító kocsik, nem tudják időben elszállítani a tejet, késik a váltás a telepeken és ez így megy akkor egész nap.
Fáradtan, de azzal a jóleső érzéssel hajtottam hazafelé, hogy az őszi szántások nagy részét már elvégeztük, még a téli fagyok beállta előtt. Ezeken a földeken a hótakaró megmutathatja jótékony hatását.
A kietlen, havas tájon forgalom nincs. Fent a dombtetőn, az országúton ismerős zöldponyvás terepjáró közeledik. Kölcsönösen megállunk, üdvözöljük egymást, majd a barátom azzal kezdi:
- Most van a legjobb ideje a disznónak, ki kellene menni cserkelni.
- Hogyan? Nincs nálam semmi sem.
Haza kellene szaladnom a vadász gúnyámért, a puskáért, a patronokért, de ilyen
Időben?
- Figyelj ide, ne menj sehova, akad neked való csizma, melegkabát, még patron is.

Könnyű Katit táncba vinni - tartja a mondás, hát még engem disznócserkelésre. Közben hazahajtottam saját 16-osomért, mert az ördög nem alszik, tartja a közmondás. Az ítéletidőben néhány perces csúszkálás után, mint valami ügyeletes madárijesztő, felszerelkeztem a puskával.
Barátom röviden eligazít, indulj a megszokott úton a hegyoldalban, kapsz két patront, majd a Páskomligetben találkozunk.
Közben darabosan, sűrűn hull a hó. Igazi decemberi hideg idő lett. A hó borította erdő dermedtségbe merült. Tart a tél, a lehulló hópihék mesebelivé varázsolják az erdőt és annak környezetét is. Szálerdőben járok. Fehér az egész világ. Hó borítja a bokrok gallyait, még a földön az avarfű minden szálát is. Nem lehet nesztelenül járnom, mert a hóréteg még nem elég mély, hogy elnyelje az alatta ropogósra fagyott avar zörgését. Megyek, mint a tank, bármennyire is vigyázok a járással, hallom, ez bizony igencsak zörög a lábam alatt. Figyelem a szelet. Az a hóesésnél még jó volt, de az itt az erdőben a dombok között, kevereghet.
A hó borította oldalban 3-4 süldő, turkál. A figyelmem a süldőkre irányul. A süldők biztosra mennek. A hóállás nem csökkentette szaglóképességüket. A nem túlzottan mély hóban nyugodtan túrják a földet, végzik az erdő talajlazítását. Keresik a talajlakó pajorokat, farontó rovarok szőrös hernyóit. Csemegéjük a moha alatt meghúzódó, téli álmukat alvó rovarok tömege.
Attól tartok, ha fordul a szél, akkor a disznók felkapják a fejüket, nagyot szívnak a feléjük áramló levegőből, és már ügetnek is a sűrűség felé. Mozdulatlanul állok, ha szagot nem éreznek, talán nem vesznek észre. A közhiedelemmel ellentétben a disznók nem látnak rosszul. Gyakran előfordul, a vadászt a látásuk alapján ismerik fel. A vaddisznó szemei meglehetősen mélyen benn ülnek a koponyában. Okos ez a berendezés, ha arra gondolunk, hogy a túrásnál, sűrűkön való áthatolásnál azok védett helyen vannak.
Közelítenek felém, túrnak kitartóan, meg sem mozdulok, nyilván szoborszerű merevségemben szabad szemmel is jól látom őket, behavazott fának néznek, négyen vannak. Most egészen közelre bejönnek. Ezek közül kell kiválasztanom egy süldőt. Az erdő csendjét lövés zaja veri fel. Sikerült egy süldőt helyben marasztanom. Ami biztos az a biztos, még egy kegyelemlövést is küldök neki. A többiek a sűrűben eltűnnek. Közben nézem a fiatal, sötét-fekete süldőt. Téli szőrzete a test két oldalán varkocsokban, csavarodottan lóg. A szügyét és a hasaalját hosszú, dús szőrzet védi. A lapockákat rövidebb, a lábakat egészen sima szőr fedi. A tél hidege mintha most akarná megmutatni erejét. Toporgom a süldő körül és reszketek. A legjobb lesz, ha a közeli magaslesre felmászom. Szép lassan igyekszem fel. A lassúság - a fagyásra ítélt végtagjaim miatt - indokolt is. Fölcipelem magammal a puskát is. Elhelyezkedem, de itt éppen olyan hideg van, mint lent. Fentről körülnézek, jobbra kefesűrű fiatalos van, szemben jobb napokat is látott, behavazott szóró lehet.
A hidegben a lesen ácsorgok, topogok, patronom nincs, várom a barátomat. Este hat óra tájban zörgést hallok a fiatalosból. Majd ismét elcsöndesedik az erdő, csak a magaslesen való topogásom zaja veri fel annak csendjét.
Néhány perc múlva ismét megindul az a valami. Most már látom is. Istenem! Életemben nem láttam ekkora állatot! Magasra tartott orral szimatolgat, majd egyenesen a magasles alá jön. Jól látom a fehér háttérben a gerincvonalán végighúzódó hosszú szőrcsíkot. A disznó sörtéit felmerevíti, ettől külleme még ijesztőbb lesz. A fülén felálló sörtéket, a farkon megnyúlt pamacsokat közvetlen közelről figyelhetem meg.

A magasles alatt a remetekan bal mellső lábát megemeli és felnéz a lesre. Jól látom az egész testfelépítését. A mellső láb, amely rögtön a lapockacsonttal csatlakozik a törzséhez, jól kivehető. Kérkedően mutatja agyarait is. A kisagyarak görbék és vastagok. A nagyagyarak csiszolt felületének hossza a pofájából igencsak kiállnak.
Egy ideig figyeljük egymást, majd a remetekan folytatja útját. Néhány perc múlva motorzúgást hallok, jön a barátom.
- Lőttél valamit?
- Igen, egy süldőt.
- Láttál valami mást is?
- Láttam egy zongoranagyságú nagy remetekant.
- És mit csináltál vele?
- Néztem, nézegettem.
- Miért nem lőtted meg?
- Mert nem volt több gyöngygolyóm!
- Akkor most az állatvédők örülhetnek, a továbbszaporításhoz a kan utánpótlást
biztosítottad.
VÉGE