Mostanság sokat jártam a disznók után, a hét általában két, ritkán három alkalommal kint talált az erdőn. Mit mondjak? Sokáig nem valami nagy sikerrel, de ahogy öreg vadász barátom, mesterem és tanítóm mondta:

- Ha nem jön ki tizedszer, ülj ki tizenegyedszer!

Hallgattam rá, tehát kiültem nem csak tízszer, de hússzor is. Mindhiába. Egyre inkább úgy éreztem magamat, mint a régi gyerekfilm fagylaltárusa - Bagaméri -, aki minden kilátástalan helyzetre csak annyit tudott mondani:

-         Meg vagyok átkozva, meg vagyok átkozva!

Pedig mindent megpróbáltam már. A magányos cserkelést, a késő éjszakába nyúló türelmes leskelődést, de mentem a hajtók között, s voltam elálló is. Disznók jöttek, disznók mentek, engem azonban ritkán kerestek fel.

Csörtetésüket, vagy óvatos roppanásaikat sokszor hallottam, látni viszont már ritkábban sikerült őket, s ami a lövést illeti, nos, az olyan volt, mint a fehér holló, vagy, hogy témánál maradjunk, mint a vaddisznó. De azért kitartóan felgallyaztam a dagonya melletti nagy tölgyre, vagy a görbekúti fedett lesre, s ültem a búzatarlókat övező nyárfák alatt, vagy a Göbe csatorna nádasának takarásában.

            Nem mondom, hogy eseménytelenek voltak ezek az alkalmak, hiszen láttam agancsát tisztító hányaveti bakot, később gidáit vezető öreg sutát, még később a magukról megfeledkezett felnőttek nászát, láttam vadászó nyestet, koslató rókát, egerek után kutató, imbolygó röptű baglyot.

De az igazi esemény, a bokrok közül kilépő, a nádasból, vagy a kukoricaszárak közül előropogó, vagy a tarlón keresztül kocogó vaddisznó látványa, pláne terítékre hozása eddig kivételes élmény, mondhatni piros betűs ünnep számba ment.

            Mondom eddig, hiszen valamikor a nyár derekán, új segítőre találtam magányos leskelődéseimhez, egy furcsa eszközben. Kezdtem már feladni a reményt, hogy az évenkénti két, három vaddisznónyi, jó érzéssel teljesített penzumomat valaha is át fogom tudni lépni, de aztán egy vadászújság hirdetésében rábukkantam erre a csodaeszközre. Később méltató cikket is olvastam róla, s ez döntött. Jelentkeztem egy vadhang bemutatóra és oktatásra, ahol végre találkoztam vele. 

Ez volt a vaddisznósíp, amiről ugyan már olvastam, de működését, hangját nem tudtam elképzelni. Használtam sípot rókára, szalonkára, őzre, hallottam mesteri utánzású nyúlsírást és szarvasbőgést, de a tapasztaltak alapján nem tudtam, hogy egy síp milyen hangon szólhat, ha vaddisznót akarunk vele hívni.

Kézenfekvő volt a gondolat, hogy talán a kukorica hangját utánozza, s ezzel kelt olthatatlan ismerkedési vágyat a disznókban, ehelyett, egy esztergált fa végére illesztett, vékony porszívócső háromarasznyi darabkájával riogatott minket a nagy tudású szlovák készítő.

Hamar kiderült, hogy a kukoricához semmi köze sincs, de, ha fújják, akkor a koca hangján szól, míg, ha szívják, a süldőket imitálja. Alakját tekintve sok minden megfordult a bemutató résztvevőinek a fejében, hiszen a látvány alapján átmenet volt a szexuális segédeszköz és az orvosi beöntő készülék között, bár többen egy búvárpipát véltek benne felfedezni. 

Sokan, nagyon sokan leszólták, mondván, a disznót ezzel nem lehet becsapni, sőt voltak vérmesebb résztvevők, akik szerint nem is kell, hiszen disznó annyi van, mint égen a csillag, s a vadász akarva, akaratlan beléjük botlik. Mint utóbb kiderült, ezen vélemények hegyvidéki, dombsági illetőségű vadásztársainktól eredt, míg mi, az alföldiek, lázas vásárlásba fogtunk. Magam sem tudtam, hogy beválik-e, jó-e, de gondolva a kísérletezésekben rejlő csodálatos lehetőségekre, - vásároltam egyet. 

Napokig gyakoroltam, családi és baráti körömet az aggodalomtól a könnycsorgató hangos derültségig tartó széles skálán mozgatva, de én hittem benne. Vadászati hipochonder vagyok, s mint ilyen, képes vagyok bízni minden vadászati eredménytelenséget orvosló dologban, hiszen a jó orvosság már akkor is gyógyít, ha hisznek benne.

Ilyen placébóhatást váltott ki bennem az új síp is, miután az eddigi, üresnek bizonyuló estékhez képest, valami plusz izgalmat tudott nyújtani, ami után könnyű volt már hinni.

Persze a disznók ezután sem rohantak hozzám a furulya részegítő hangjára hallgatva, s nem feledték továbbra sem a köteles óvatosságot, de tény, hogy a csalsíp használatával már legalább eljutottunk a kommunikációig. Sajnos ezt a tágabb értelmű kapcsolatfelvételt, ami néhány távoli visszaröfögésben nyilvánult meg, nagyon sokáig nem sikerült szorosabbra fonni, de azért néhányszor meglátogatottak a vaddisznók, s előfordult, hogy mindössze pár lépésnyire ment el mellettem a konda, vagy a bokrok takarásában szuszogott egy nagyobbacska sertevad, ami mégis csak nagy haladás volt, az addigiakhoz képest. 

Legalábbis a közöttünk lévő távolság szempontjából.

Ugyanakkor meg kell említenem, hogy az eddigi, mondhatni nyugalmas és eseménytelen esték mindegyike megtelt élettel. A korábbi mindennapos ágreccsenés, zizzenő levél, roppanó nádszál, ezentúl mind-mind, képzelet varázsolta vaddisznó léptek alatt szólalt meg, s én áldozatául esve saját túlfűtött képzeletemnek, órákon keresztül szorongattam kibiztosított fegyveremet.

Természetesen voltak valódi hangok is, amelyeket valódi vaddisznók okoztak, és én a kezdeti sikereken felbuzdulva röfögtem nekik, s mindennek, ami megmozdult, miközben folyamatos izgalommal töltött el a legapróbb moccanás, s a hozzákötődő nesz, ami a sötétségből áradt.

Csakhogy sok hang bizonyult vaklármának, s mi tagadás, egy idő után kezdtem gyanakodva méregetni a segédeszközt, ami minden röfögés dacára, pontosan rőfnyinek bizonyult, de ebből még mindig nem lett disznó.

            Gyanítottam, hogy nagyobb eséllyel leskelődhettem volna, ha nem zárja el a kilátást minden irányba fű, fa, bokor, nád és virág, de ez ellen vajmi keveset tehettem. Így hát türelemmel vártam, hogy az ősz első, talaj menti fagyot hozó lehelete megritkítsa a takarást. Bár többször az is az eszembe jutott, hogy talán a magyar disznó nem is érti a szlovák duda hangján szóló külhoni disznó beszédet.

Ki tudja? Mindenesetre sokszor, és kitartóan próbálkoztam, s közben számoltam a napokat, várva az őszt, amikor a forduló idő elviszi a lombot, hogy helyette csak párát és ködöt hozzon, s bennük talán az én vaddisznóimat. S mindeközben persze folyamatosan gyakoroltam a csalsípon, hiszen lehet, hogy eddig csak én mondtam valami félreérthető malacságot, s ezért nem keresett fel, arra érdemes vad.

Valamikor október közepe táján tört meg a jég.

Harmadjára mentem ki ugyan ahhoz a leshez, ami egy fiatal cseres és akácos találkozásánál, egy pár száz öles kukoricás sarkán állott. Környékünkön tenger sok kukorica volt még lábon, s, hogy mégis ide igyekeztem, annak végtelen egyszerű magyarázata volt. Nyárutón és őszelőn, senki sem háborgatta erről a magaslesről a vaddisznókat.

Ennek számos és egy oka volt, amelyek közül talán legnyomósabb érvként az a néhány, tányér méretű darázsfészek volna megemlíthető, amit az elmúlt hónapok során ragasztottak ide, a rozsdabarna, sárga csíkos építészek.

A sápadt színű fészkeket, itt szó szerint tető alá hozták a darazsak, s a vadászok, tartva a kényszerű társbérlettől, messze elkerülték a környéket. Pedig látható nyomokat hagytak itt a vaddisznók a kukoricásban, s az erdőszélen, de hiába. Néhány harcos és küzdelmes pillanat után hosszú hetekre elárvult a környék s a süldők háborítatlanul élték mindennapjaikat.

Egészen addig, míg a lódarazsak nem vetettek egy szúrós pillantást a szomszédos tanya gazdájára. Ő aztán az első hűvösebb, ökörnyálcsorgató őszi hajnalon, amikor még dermedten ültek a fészek peremén a deres hangulatú harcosok, kilakoltatta az egész társaságot. Én már csak a lesodort, ötszögletű sejtekből álló, elárvult építőművészeti remekművekkel találkoztam, amelyek üresen hevertek a les alatti magas fűben.

Darázstalan biztonság adta nyugalomban másztam fel a létrán, még jóval a naplemente előtt, s messzelátómmal apránként felmértem a látnivalókat. A kukoricaszálak erdején túl, egy galagonyás rét és a cseres félkaréjába szorítva, egy tanya húzódott meg. A cserek sora megkerülte a kukoricást, s mellettem futott tovább, hogy aztán véget érjen annál az akácosnál, amelyik a hátam mögött indult, s a végeláthatatlanba veszett.

Ide ültem fel, s az első este már meghozta a disznókat, de velük együtt sajnos valami párás ködöt is. A disznók szemben jöttek ki a tölgyek közül, s úgy léptek be a kukoricásba, hogy számomra egy pillantást sem engedtek magukból láttatni. Mindeközben a köd, valahonnan a tanya mögül hentergett elő, s lassan puha paplanként ráborult a tájra. A fák térdig, magaslesem derékig állt benne, míg előttem, csak a száraz címerek százai bökték át felszínét.

A süldők láthatatlanul csörtettek el előttem, s távolodtukban, ahogy törték a szárakat, fogaik alatt hangosan ropogtak a lemorzsolt szemek. A fegyvert készenlétbe helyezve utánuk röfögtem, s mi tagadás jól esett, hogy nem hagytak szó nélkül. A rövid süldőhangokra válaszként előbb ugyan csak némi szuszogás érkezett, de aztán a disznók visszafele kezdtek törtetni. Hiába villantottam fel azonban lámpámat, lábaim alatt köd hentergett, bár valahol mélyen alatta, ott motoszkált a kis konda. Sajnos a hangjukon kívül mást nem kaptam ettől az estétől.

Néhány nap múlva ismét kint voltam, s ahogy bealkonyult, meg-megszólaltattam a sípot. Előbb őzek jöttek, s disznóhangutánzásomtól nem zavartatva csipegettek valamit, majd tovább álltak. Utánuk egy kuvik pásztázta végig az erdőszélt, hogy aztán lágyan ráejtse magát valami halk zörrenésre.

Síppal a számban szívtam a levegőt, amikor tőlem jobbra, bent a fák között, alig sejthető motoszkálás kapott lábra. Óvatosan felálltam, s a hangok gazdája után kutattam a sötétben, ami mostmár jól hallhatóan felém szuszogott a sűrűben. Útjára engedtem még egy visszafogott, tenyeremmel tompított röfögést, s puskámat kibiztosítva vártam, hogy vadam kilépjen a kukoricás és az erdő közötti, pár lépésnyi széles, füves sávra.

Sötét estű október közepe volt, amikor a vadászt cserbenhagyja a szem, amit ilyenkor kínlódva próbál helyettesíteni a fül. Feszülten várakozva, fejemet elfordítva figyeltem, de inkább hallottam, mint láttam, s inkább éreztem, mintsem hallottam, hogy a vad, mostmár kint áll a fűben.

A céltávcső vakon nézett az erdőszélre, mindaddig, míg ujjam a fegyverlámpa gombjához nem ért. Vakító fény árasztott el mindent, s ennek a mindennek a közepén, ott állt egy hatalmas, szürke - borz. Nem is nagyon érdekelte, hogy egy pillanatra megvilágosítottam párás estéjét. Tovább szöszmötölt a szinte nappali fényben, aztán amint ismét sötétség borult rá, elcsörtetett a szárak között.

Elzártam puskámat, hogy a következő pillanatban ismét a biztosítóhoz nyúljak. Ezúttal szemből közeledett valami ropogás, ami egy perccel később elérte a kukoricás szélét. A síp hangjára válaszul kapott szuszogás, mostmár valóban a disznóké volt. Megjöttek a süldők. Elégedett fújtatással törték a csöveket, s folyamatosan előttem forogtak a köddel átszőtt szárak között. Eltávolodtak, majd visszazörögtek, s alapjábavéve, hallhatóan jól érezték magukat.

Talán negyedóráig tartott a sötétség leplezte tobzódás, aztán a csörtetés tőlem balra távolodva, kifele tartott a kukoricából. Lámpámat felkattintva végig pásztáztam az erdőszélt, ahol egyelőre csak a köd várakozott, s ahova ekkor lépett ki az első süldő. Gyorsan rákaptam a szálkeresztet, de a lencsék hűtlenek maradtak. Mindössze valami opálos derengést, és szivárványszínű kavarodást mutattak. A lámpagombot folyamatosan benyomva tartva, elnéztem a céltávcső mellett. Türelmes disznóm még mindig ott állt az erdőszélen, csak az objektív közvetítette kép maradt számomra szubjektív.

S hiába volt minden! A kapkodás, a lencsetörlés, az újbóli célzás. A köd szétszórta a fényt, s távcsövemet sokszínűen csillogó, de hamis kép továbbítására késztette. Lemondóan, de már szabad szemmel néztem, amint disznóm, sőt disznóim, beváltanak a fák közé. Tehetetlen voltam, a ködben fürdő párás este, csúf játékot űzött velem. Ezúttal hiába röfögtettem a sípot, a kis konda már szóra sem méltatott.

Napokig nem mentem a környékre, hogy a meglámpázott sertevad elfelejthesse az estébe szúrt fénynyaláb emlékét, de a szerda délután ismét kint talált lesemen. Korán sötétedett, s én hamarosan látvány nélkül maradtam. Néhány csillag villódzott felettem, ahogy a játékos szél, felhőgomolyagokat sodort az égen, s időnként egy-egy kósza szellő végigfutott a megzizzenő, száraz cserlevelek között.

Talán ennek köszönhettem, hogy csak akkor hallottam meg a konda közeledtét, amikor az már szinte elment mellettem. Még talán soha sem lépdelt ennyi disznóláb, ennyire hangtalanul.

Óvatlan, hirtelen mozdulattal álltam fel, s kaptam a Mauser után. Az ülésdeszka megkönnyebbülten felnyögött, a puskaszíj az oldalfalhoz koppant, s ezek a hangok szinte ordítottak a néma sötétségben. Őszintén bevallom, én is szerettem volna!

Szinte tapintható lett körülöttem a megsűrűsödött feszültség, miközben a disznók környékét mélységes csend ölelte át. Aztán minden sietség nélkül ismét megindultak a lábak, de ezúttal sajnos már engem elkerülve, a tanya irányába véve az irányt.

Gutaütés kerülgetett, ahogy az éjszakába bámultam, s szerettem volna a fegyvert, de legalábbis bőrből hasított akasztóját megtaposni. S ebben az önmarcangoló, deszkát, szíjat vádoló pillanatban, hangos nótaszóval megérkezett a tanya gazdája.

- Már csak ez hiányzott - gondoltam, s lám, milyen forgandó a vadászszerencse, tényleg ez hiányzott! A konda egy roppanással megfordult, s immár felém kocogott a fák között.

A fegyver csövét szinte kilöktem az estébe, s a síp után kaptam. Bal kézzel tartottam a puskát, jobbommal a sípot, s mire az első süldőhangokat sikerült előcsalogatnom, a disznók velem egy vonalba értek. Zörgésük megtorpant, s tenyeremmel csendített ismételt hívásomra, ropogásuk felém fordult. Az erdőszél ugyan kissé meglassította lépteik iramát, valami érdeklődő szuszogás is hallatszott, azonban a zizegő fű megsúgta, hogy bár lépésben, de kifele tartanak a cserfák közül.

Néhány pillanatot vártam mindössze, aztán ujjam rátapadt a fegyverlámpa gombjára. A hirtelen kivilágosodott erdőaljban a borz helyett ezúttal három süldő állt. A Mauser nem sokáig válogatott közülük. A középső teljes oldalát mutatta a pillanatnyi ragyogásban, így a szálkereszt az ő lapockájára vágódott.

A dörrenés feloldotta a csendet, s felverte a környék nyugalmát. Süldőm egyedül maradt, társai rohanását hamar elfeledte az erdő. A kukoricaszálak kíváncsian suttogtak, s a tanya felől valami buzdító hujjogás hallatszott. Sokáig tartottam a fénykévét megcsendesedett vadamon, s vártam, hogy történjék még valami.

A cserlevelek zörögve megszólaltak, ahogy a szél elfutott a fák alatt, s biztatóan integettek, amint egy ágnyit letörtem közülük. Egy darabkáját megvérezve a kalapom mellé tűztem, a gácsértollak fekete csokra, és a szajkó kék szárnytükre közé. Másik része a kinyílt seb vörös rózsáját fedte el, s még maradt annyi, hogy azt utolsó falatként, vadamnak kínáljam.