Három süldő vált ki a szóróra. Az egyik elkülönülten szemezgeti a kukoricát, a másik kettő egymást takarva arrébb lépeget. A céltávcső kapkodva szedi össze a lővilág utolsó fénymorzsáit, miközben a szóró világos hátteréből előszürkülő test felém fordul. Igazítok még egyet a tuson, a szálkereszt a lapockára kúszik, kifújom a levegőt, s megérintem az elsütőt.
A Mauserben remegő erő súlyos csattanására, darabokra hullik a kora esti félhomály, disznóm kalimpáló lábakkal tűzben rogy, s mire a szemkápráztató lőporvillanást elfelejtik szemeim, már egyedül marad a kihintett ocsú mellett. Társai rémült ropogását elnyelte a fiatalos, a fák némán állnak, s néhány ősz küldte levelet szórnak az erdei ravatalra.

Kísérőm elégedetlenül dörmög, szerinte nem az egyedülit kellet volna lőni, hiszen a többiek végig úgy álltak, hogy egy szerencsés lövés elseperte volna mind a kettőt. Bosszant a dolog, de vendég vagyok, s mint ilyen, nincs kedvem a terület gazdáját kioktatni.
Köszönettel tartozom neki a vadászati lehetőségért, hiszen annak híján a vadűzéssel töltött szabadságom után, vad nélkül mehettem volna haza. Az elmúlt napokat ugyanis Széchenyi szellemisége lengte át, s annak megfelelően nekem csak a több erdőzúgás jutott. Ez van, de hát halász, vadász -sokat potyáz.
Az eseménytelen, éjszakába nyúló leskelődéseket, és hajnali cserkeléseket nem is bántam, sőt, a mai, az utolsó este meg próbált kárpótolni az elmúlt napok meddő kísérletezéseiért, de most mégis keserű a szám íze.
Pedig szép ez az erdőrész. Fiatal vöröstölgyes, titokzatosan suttogó levelekkel, csinos kis tisztás, kukoricával gazdagon meghintve, s a szélen egy régvolt fa vaskos tuskója, amibe sótömbnek való lyukat vágott a hozzáértő kéz.
A les észrevehetetlenül rejtőzik egy tisztára sepert cserkelő út végén, s amikor először pillantottam meg, az önkéntelen elismerés szavaival, hosszasan méltattam. Tetején mohás zsindelyek dacoltak a múló idővel, ajtaja nyikkanás nélkül nyílott, s amikor körben felcsaptam a zsalugátereket, csodálatos kilátás nyílott egy vízmosásra, a szemközti dombhajlat szórójára, s a fák közé vesző ösvényre.
A létra szó nélkül tűrte, hogy egymás után ketten is felcihelődjünk puskákkal, hátizsákokkal, és az egyebekkel, s az ülőke, nos arról külön értekezést lehetne folytatni. Nem görcsös deszka várt minket, ami minden mozdulásra élesen nyikkan, nem is holmi favágó tönk, hanem két remekbe szabott, magas támlájú, tulipános faszék, masszív talpakra csavarozva.
Ilyen széken ültem alig egy órája, lent a völgyben a vendégfogadóban, ahol kávém mellé vendéglátóm némi kisüstön főttet rendelt, kísérőként jóféle árpalével öntözve kiszáradt torkát. Udvariasan mosolyogtam a rendelésen, s arcom csak akkor kezdett felhőzni, amikor a következő kört is elénk tette a fogadósné.
Szelíden indulást indítványoztam, ami szerencsére meghallgatásra talált. A terület gazdája zajosan helyeselt, de, hogy ne kelljen sokáig nélkülözni az alkoholban oldott mámort, további dobozba zárt buborékos búfelejtőket pakolt egy öblös hátizsákba.
Az erdőszélen kísérőm cserkelést javasolt, s én kalimpáló hátizsákom szíját szorosra húzva, megtöltöttem a fegyveremet. Óvatosan mentem előre a szépen karban tartott erdei úton, hogy negyed óra múlva, már távol az aszfalton futó autók zajától, templomi áhítattal lépkedjek a fák közül elősejlő tisztás felé.
Valami ropogtatta a kiszórt magot, s én minden lépésemet külön, külön átfontolva igyekeztem lopni, a köztünk lévő távolságból. Még egy lépés és még egy, a ropogás erősödik, s valami mozgást is látni vélek már. Szorosan markolom a puskát, lehajolok, hogy egy kilátást eltakaró lombos ág alatt átnézhessek, amikor mögöttem valami élesen szisszen.
Hátra kapom a fejemet, így láthatom, hogy meghívóm egy sörös dobozzal bajlódik, karján végig fut a fehér hab, miközben a szóró egy roppanással elnéptelenedik.
Kínlódva mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy a sikertelen sörbontás történetét hallgatom, s közben azon gondolkozom, vajon mit riaszthattunk el. Válaszként ugató őzriasztás kapok, amely hosszasan tudatja az erdőlakókkal, hogy itt bizony, nincs valami rendjén.
Tekintettel a fellármázott erdőrészre, mostmár óvatoskodás nélkül lépegetünk a magasles felé, amely látványa elfújja felhős gondolataimat. Kissé ugyan zordnak hat a pántos ajtón lógó lakat, de az olajozottan nyílik, s amikor fellépegetve körülnézek, már sokkal jobb hangulatban nézek az este elé.
Az ülőkék, mintha a királyi párra várnának, trónszékként terpeszkednek, míg az ablakok alatt kényelmes, könyöklésre alkalmas magasságban, széles deszkák futnak körbe. Teljes a kényelem, minden kabátnak, messzelátónak, kalapnak külön akasztó jut, lábunk alatt puha szőnyeg terpeszkedik. A kilátásaink szó szerint a legjobbak.
Körül vesz egy sohasem tapasztalt erdei kényelem, ami mint közben kiderül, teljesen kirekeszt az erdő életéből. Hiába nyitom ki a spalettákat, az ajtó bezárul, s innentől kezdve három lőrésszerű nyíláson bámulunk kifele. A szóróra néző ablak alatti könyöklőn, géppel mart bemélyedések tartják a nekik támasztott puskacsöveket, míg alatta külön támaszt talál a cserkelésben megfáradt láb.
Tobzódom a jólétben, de ahhoz, hogy halljam a kinti történéseket, csendre lenne szükségem. Ez sajnos még nem adatott meg, a szomszédom hátizsákja dönti magából a zörejeket.
Dobozok koccannak, zacskók zörrennek, a könyöklő folyamatosan kopog a ráhalmozott kincsektől. Rövid szisszenés után hangos kortyokban fogy a sör, miközben én messzelátóm mögé rejtőzve, felmérem a látnivalókat.
Az erdő már elfeledte zajos belépőnket, talán az őz is megnyugodott, már csak a szellő játszik az ágak között. Halk korrogással, egy holló méltatja az őszi alkonyt, miközben a szóróra egy nyúl baktat ki.
Kénytelen vagyok szemeimet folyamatosan a messzelátón tartani, mert abban a pillanatban, ahogy leeresztem, vendéglátóm azonnal beszélgetést kezdeményez. Valamilyen kényszeres szórakoztatási vágytól űzve beszél és beszél. Mindegy, hogy miről.
Itt most helyet kap a vadászat mellett az idei gabonatermés, a fakitermelés, a beteg hízó, s a jövő szombaton idelátogató anyós fenyegető réme. Inkább az üveglencsék mögé menekülök, bár egy idő után már szemet kápráztató látomásaim vannak.
Ott a nyúl helyén, most mintha egy róka ülne, de a messzelátót nem merem leengedni, hogy könnybe lábadt szemeimet megtöröljem, mert azonnali tájékoztatást kapnék az állatorvos viselt dolgairól. A róka -mert tényleg az-, meredten figyel valamit, de mielőtt kiderülne, hogy mi az, infantilis telefondallam harsan a lesbe zárt homályban. A rövid eszmecserét persze már nem várja meg a vörös kabátos erdei zsivány, s szívem szerint bizony én is vele szaladnék.
A telefontulajdonos szabódva némítja el készülékét, s megnyugtat, ilyenkor még semmi sem jön a környékre. Az őzet elriasztotta, a hollót természetesen nem hallotta, a nyulat, rókát nem látta, s én az ég helyett a palatetőre nézek, és hosszan fohászkodok.
Fohász közben egy szép szabályos, kerek lyukat vélek felfedezni, legalább nyolcmillimétereseket. Gyors pillantás a másik fegyver egyelőre csak kikészített tárára, a kaliber stimmel, s én biztos, ami biztos, arrébb húzódom.
Kísérőm szöszmötöl, de odakint, mintha valami óvatos roppanásokba oltott motoszkálás közeledne a hátunk mögött. Nem hallom tisztán, hogy van-e test a zaj mögött, vagy csak a feltámadó koraesti szellő neszel, hiszen abban az irányban nincsen lőrés.
Házigazdám mit sem sejt mindebből, izeg-mozog, aztán mielőtt megakadályozhatnám ebben, hirtelen feláll, s kitárja a les ajtaját. A kis rudli egy méltatlankodó böffenéssel bereccsen a fák közé, s nekem hideg verítékpatak csorran a fülem mögött, biztos előjeleként a fiatalkori gutaütésnek.
Nincs mit tenni, a szarvasok már valahol a szomszéd oldalban járhatnak, s én hallgathatom a lestulajdonos folyamatos zsörtölődését, ahogy hangos csobogással könnyít magán, szidva közben a borjakat, akik nem átallottak pont most, a szükség égető pillanatában erre járni. Nézem az órámat, s arra gondolok közben, hogy vajon mennyi van még ebből a lesvadászatból hátra?
Apatikus csendbe zárkózva, esélylatolgató gondolatokba merülök. Akárhonnan közelítem meg a kérdést, a mai este mindenképpen az ördögé. Hangulatom kisugárzása hatással lehet társamra, egyelőre csendben gubbaszt mellettem.
Messze a hátunk mögött, a zenit alá bukhatott a nap, mert a távolabbi fákat már csak Zeiss jóvoltából láthatom egyenként, de a szóró keményre taposott talaja szürkén világít az erdei félhomályban. Az üveglencsék segítségével, akár a kukoricaszemeket is megszámolhatnám, s bár ez nyilvánvalóan túlzó gondolat, a sózó tönkjére szálló mátyást mindenestre elérhető közelségbe varázsolják.
A szajkó forgolódik, leugrik a földre, aztán egy rebbenéssel az ágak közé vágódik. Valamit megláthatott, s ez a valami most még a fák között lehet, de hallhatóan a szóró felé közeledik. Óvatlan lábak alatt roppan meg a hullott gally, árulóan zizzen néhány levél, hogy ekkor, mint egy látomás, vaddisznó bukkanjon elő. Utána még egy, s megint egy.
Süldők. Koca nincs velük, s ennek megfelelően, vigyázatlanul lépdelnek ki a kis tisztásra. Halkan szomszédom fülébe lehelem, hogy disznók, s vigyázó mozdulattal kitolom a fegyvercsövet az ablakon. Mellettem messzelátó koccan a deszkán, s én fogcsikorgatva gondolok valami nagyon csúnyát, de aztán a süldők feledve az apró zavarást, tovább ropogtatják a kukoricát.
A szálkereszt célra mutat, s én ahelyett, hogy a lövésre összpontosítanék, rekedt suttogásra figyelek. A susmogás folyamatos, s arról győzköd, hogy szerencsés találat esetén kettős teríték felett ünnepelhetnénk. A gondolat bár érdekes, egyben bosszantó hazardírozást jelent, s valahogy nem akaródzik a sötétülő erdőben, fedésben lévő vadtesteken kísérletezni.
A szálkeresztbe fogott egyedül álló disznó megint lehajol, szájába vesz néhány szemet, aztán rászakad az erdő, s számára véglegesen összedűl a világ. A csattanást már nem is hallotta.
Társai elrohannak, az enyém meg itt sopánkodik, hogy milyen nagyszerű alkalmat mulasztottam el, a kihasználatlan vaddisznó-dubléval. Ismételek, aztán elzárom a puskát, s vadamhoz indulnék.
Nem lehet, házigazdám nem enged. Értetlenkedek, de ez itt most mellékes. Várni kell, hiszen ezen az alkonyi órán bármikor jöhetnek szerinte még disznók, amik, ha én lent szöszmötölök, messzire elkerülik a szórót. Ebben lehet valami, bár nézetem szerint a dörrenés amúgy sem a legjobb vadcsalogató, nyugton maradok.
Egyik negyedóra telik a másik után, s vadam nyugodtan fekszik a szóró szélén. Besötétedik, aztán ahogy a kelő hold a fák felé emelkedik újra világosabb lesz. Az erdő valami régmúlt történetről suttog körülöttünk, valahol egy gida hívja az anyját, felettünk egy uhu hallatja hangját, amire kuvik szó csattan válaszul. Indulnék már, hogy birtokba vegyem zsákmányomat, de még most sem lehet. Kivárunk, hátha jön a konda.
Mellettem sörös doboz csikordul -a csendben szinte sikolt a fém-, aztán a jól ismert szisszenés után dobhártyámon hangos kortyok dobolnak. A süldő erről mit sem tud, békésen hever a rácsorgó holdfényben.
Közben csomagolópapír zizzen, bicska csattan, s néhány perc múlva harsogva őrlik a fogak a zöldpaprikát, tépik a kolbászt, s harapják a hagyma karikákhoz a kenyeret. Megint csak mennék, pláne, hogy kissé megsűrűsödött idebent a fokhagyma illatától súlyos sötétség, de még most sem szabad.
Vendéglátóm eszik, majd elcsomagol, aztán a résnyire nyitott ajtón keresztül ismét könnyít egyet magán. Az avaron hangos ütemet ver a surrogó vízsugár, s én bánatosan nézem a lőtt vadat, ami bár térben még mindig negyvenméternyire van a lestől, de az Időben lépegető vadászat ősiségével együtt, mind messzebbre kerül tőlem.
Telik az idő, múlik az est, s én lassan megsajnálom a disznót. Teteme már nem a vadászatról szól, nem állít annak méltó emléket. Romló hús hever ott, súlyos mementóként uralva a teret.
Összepakolok, kiszedegetem a tár maradék lőszereit, és a zseblámpa fényét követve, vadamhoz sétálok.

Nincs teríték, nincs utolsó falat, hiányzik a töret.
A tompán megcsillanó alvadt vérben hangyák dőzsölnek. A hold sápadt fénye visszatükröződik a halott szemekből, s én már nem érzem, hogy köszönettel tartoznék ezért a vadászatért.